„Kezdjük a végén, kezdjük a végén…!”. Sikítás és karmolás ugyan nem volt, de a feltámadó durva, hűvös szél meg a közeledő esti sötétség mégiscsak felerősítette a SZAVASZ minifesztivál szombat esti Fő téri performanszának egyszerre meghökkentő és szíven ütő, elgondolkodtató hatását. Az agórán összegyűlt barátok és érdeklődők gyűrűjében, a téren buliba-társaságba vagy éppen hazafelé igyekvő kíváncsi, esetleg fejcsóválva értetlenkedő és vállalt rándító városlakók gyűrűjében vagy 40 percen át egy talpig vakító fehérbe öltözött alak kúszik-mászik, halad és gyötrődik egy kapualjtól a szentháromság-szobor mellett az OTP-átjáró irányába.
Arca nincsen - csak sorsa, sorsvonala-idővonala. Amit éppen mozgása, útja jelöl ki. Szaggatott, hol dallammá összeálló, hol pedig atomjaira hulló és csak fájdalmasan sikító hegedűhang ( Horváth Dániel Dudu) és a tér túloldaláról egyre sűrűbben felhangzó türelmetlen dörömbölés zaja kíséri. Támogató, együtt érző módon mozdul vele a produkcióra összegyűlt embercsoport. A helyzet természetéből adódóan egyre több a csak pillanatra megálló és az után dolgára siető idegen meghökkenő-ledöbbenő pillantása. Egy helyütt az őt eddig csak követő közönség (közösség?) pár tagja állja körbe (állja útját?). Rövid dermedtség és küzdelmes átfordulás után a passió mégis az eredeti irányában folytatódik, és a csoport szétoszlik körülötte.
Az ajtón túl
Patyolatfehér, makulátlanul tiszta öltözete egyre megviseltebb és mocskosabb. A tér sarkán álló dohánybolt közelében magányos díszletajtó áll. A küzdelem itt mintha célba érne, a magányos hegedűszó is abbamarad. „Talpunk alatt fütyül a szél”. A mászó alak erejét összeszedve feláll és benyit, majd belép az ajtó túloldalára. Egy ideig rezdülés nélkül csak áll. Az igazság mégis odaát van? - ötlik fel sokunkban. A tömeg lassan szintén áthúzódik az ajtó másik oldalára. A klasszikus drámai hatásszünet után pedig a „most mi lesz, hogyan tovább” létezéselméleti horderejű kérdésére jön a válasz: a gyötrelmes, ám megtörhetetlen mozgás folytatódik (mert, ugye, „A cél halál, az élet küzdelem…”). A kettős átjáró alatt az egybegyűlt közönség magányos útjára engedi hősét (mert most már egyértelmű - az).
Poprócsi Barnabás és barátainak az aktív vagy csak érdeklődő, netán közömbös reakciókat a hatás szerves részeként kezelő és kiprovokáló kis esti szeánsza elgondolkodtató, hiteles művészi gesztus a decens polgári város kora estéjében. „Knocking on Heaven’s door” (a Mennyország kapuin dörömbölve) - ahogy az előadás egy pontján kiszakad egy barátomból önkéntelenül is kiszakad az (egyik) lehetséges értelmezés. Mindenestre a performansz legklasszikusabb hagyományait folytató kis esti passiójáték adott némi, az agyunk félreeső zugaiba befészkelődő, nyugtalanító gondolkodnivalót a szemlélődőknek. Akkor is, ha a szeánsz hatását sok részvevője aztán a fesztiválzáró kortárs elektronikus zenei parti keretében vezette-lazulta le, amelyre (a külső, városi helyszín szintén újítás és nyitás a befogadó-inspiráló közeg felé) a belvárosi Bohémban került sor (s amelyet a magunk részéről már kihagytunk)…
A családi üzenőfaltól a disztópiáig - és tovább, a teljesség felé
Ami pedig mindezen kreatív eseményeket péntek este felvezette, az a minifesztivált kitaláló-mozgató művészi-baráti közösség és az általuk meghívott alkotók munkáiból nyílt egyestés pincekiállítás volt a Szelestey utca tavalyról már ismerős, barátságos alagsorában. Ahol a kreativitás (Oroszy Csaba festőművész által helyszínen spontánul elnevezett) új szombathelyi mértékegysége szerint az alkotóenergia nagysága pontosan egy pincényi volt. A PUK csoportos Csáki Ivett színes post-it cédulákból komponált üzenőfala fel-felkunkorodó sarkai alatt családi és gyerekfotókon intim titkok és pozitív szeretettöredékek sejlettek fel. A kortárs tervezőgrafikával foglalkozó de-form stúdió-duó ( Demeczky Nóra és Déri Enikő) az op-art hagyományosan síkszerű vizuális illúziókeltését egy rafinált tipográfiai dizájn formájában ezúttal valóságosan is a térbe öntötte elénk-közénk.
A Weöres Sándor Színház rendező-asszisztenseként dolgozó és képalkotóként is aktív Kovács Nóra a kortárs magyar művészet egyik legöntörvényűbb és legmagányosabb életművére reflektált: egy esti sétán hétköznapi villamos szekrény elhasználódott felületén ismerte fel és dokumentálta, aztán kollázstechnikával idézte meg El Kazovszkij legendás kutya-motívumát. Poprócsi Barnabás a gravitációt és száradást is felhasználó sajátos „öntés-döntés” technikájú gesztusfestményeiből ezúttal egy színpompás, oldott piros és egy japán tusrajzokat a klasszikus avantgard abszolút festészettel keverő, titokzatos-delejes hatású fekete-fehér kompozíciót láthattunk. Rasperger Dávid komor jövővíziókkal érkezett: klasszikus digitális nyomatának ember utáni, embertelen motívumait a mellette elhelyezett bizarr, steampunk stílusú objektje kíméletlenül és tapinthatóan valós terünkbe is forgatta.
Minden út Szombathelyre vezet?
Sztarnyák Zsófia egy lebegős kék-fehér light-box kompozícióval és egy Magyarországon most debütáló hanginstallációval (egy tapétacsíkból és vetítőfóliából konstruált „nyírfa” két oldalán elhelyezett lejátszókból emberek által megidézett városi madarak hangjai hallatszanak) érkezett. A tavalyi kiállításon még csak közreműködő fotós Zergi Bori pedig gyönyörű és nagyméretű képein érzékletesen bevilágított női melleket és formában azokhoz hasonlító gyümölcsöket állít játékosan-provokatívan képárokba - például azért, hogy rádöbbentsen minket arra, hogy „Egy a világ és egyszer, egyszer majd összeáll…” Érdekes, inspiráló, a kreativitást a legszabadabban értelmező válogatás, amit a levegős, letisztult elrendezés csak erősített.
