Szendiszücs István szombathelyi képzőművész - keramikus, festő, grafikus és legfőképpen fotográfus - négy évvel ezelőtt emigrált Hordóországba. A mester természetesen nem hirtelen felindulásból vágott neki a kietlen tartománynak, jó előre és alaposan megtervezte a menekülést. Nagy szerencséjére volt hová mennie, mert a szüleitől rámaradt egy apró, hordóországi hajlék, afféle sufni, azt tette gondos munkával úgy-ahogy komfortossá, s abban ütött tanyát, amikor eljött az idő.
Na de miért kényszerül Szombathelyről Hordóorszába emigrálni egy ismert és elismert képzőművész? Egyáltalán: miféle vidék az a Hordóország? Ezeket a kérdéseket teszem fel bevezetésül az ötvenkilenc esztendős Szendiszücs Istvánnak, aki egy jeges, ónos esős, február eleji napon lát vendégül a kalyibájában. A viskó egyetlen helyiségében foglalunk helyet, magam nagykabátban, sálban, sapkában, mert annak ellenére, hogy a házigazda nem sokkal ezelőtt bedurrantotta a hősugárzót, nekem, kényes városinak dermesztő még a benti időjárás is. A tekintélyes vaskályhát valamiért nem rakta meg a gazda, de hogy miért, az most nem érdekes, nem is vesztegetünk rá egy szót sem.
A termecske, amely nappali, dolgozószoba és valószínűleg konyha és éléskamra is egyben, egészen barátságosnak mondható. Megtalálható benne majdnem minden használati tárgy, amire egy embernek szüksége lehet: kis íróasztal kis lámpával, masszívnak tűnő fekhely, dohányzóasztalka, a már emlegetett vaskályha, fali polcok, néhány könyv, laptop, sőt egy tévékészülék is, bár az utóbbi csak videók nézegetésére szolgál, műsorvételre teljesen alkalmatlan.
Hogy miért Hordóország ez a tájék?, kérdez vissza Szendiszücs Isván, miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk a beszélgetéshez. Hát azért, adja meg rögtön a választ, mert errefelé sokáig nem fektettek le vízvezetéket, s a birtokosok, a kisebb-nagyobb bódék tulajdonosai hordókban tárolták a mindennapi életükhöz szükséges vizet. Hordó állt hordó hátán, amerre csak a szem ellátott, ezért nevezte el ő maga Hordóországnak a birodalmat, nem sokkal a kiköltözése után. Bizonyos tréfás kedvű szombathelyiek Nomádiaként is emlegetik a körzetet, teszi hozzá a mester, de neki a Hordóország, talán mert az ő leleménye, sokkal jobban tetszik.
Ijesztően csökkenő bevételek
A rövid etimológiai eszmefuttatás után aztán rátérünk a lényegre, annak taglalására, hogy néhány éve miért kellett egészen Nomádiáig futnia Szendiszücs Istvánnak. Egyszerű a magyarázat, nem kell semmiféle különös, titokzatos okra gondolni, mondja az egyre inkább lendületbe jövő művész. Annyi történt mindössze, hogy teljesen és menthetetlenül ellehetetlenült anyagilag, ezért aztán nem maradt más választása, mint az emigráció.
Pedig 10-12 évvel ezelőtt semmiféle jel nem mutatott arra, hogy valaha is beüthet a krach. Jól ment a sora, vették a munkáit, ahogy mondja: ott volt az ország szinte összes galériájában, s kiállításokban sem kellett szűkölködnie. Mi több, ebben az időszakban még azt is megengedhette magának, hogy egy ideig Párizsban és Budapesten is éljen és dolgozzon. Végül Szombathelyen telepedett le ismét, beköltözött abba az önkormányzati lakásba, amelynek bérleti joga elhunyt szülei után maradt rá.
A dolgok a lehető legjobban alakultak, az ereje teljében lévő művész sorra készítette a grafikákat, festett és fotózott, s egy szintén bérelt helyiségben beindította a kerámiaműhelyét is. Aztán, úgy 6-8 évvel ezelőtt, azt kellett konstatálnia, hogy egyre kevesebb munkát tud eladni, hogy ijesztően és folyamatosan csökkennek a bevételei.
S ez - mint csakhamar kiderült - nem volt csoda egyáltalán, mert egyszerre csak olyan drámaian visszaesett a kereslet bizonyos képzőművészeti munkák iránt, hogy a galériák zöme kénytelen volt bezárni, vagy éppen profilt váltani. A hoppon maradt alkotók meg törhették a fejüket, hogy mihez kezdjenek kínos helyzetükben. S a baljós folyamat nem állt meg, így aztán Szendiszücs István egyre nehezebben tudta kifizetni lakása 80-90 ezer forintra rúgó bérleti díját és rezsijét, a műhellyel járó költségekről nem is beszélve.
Teljes pénztelenség
S - ahogyan várni lehetett - hamarosan elérkezett a teljes pénztelenség időszaka, a mester egyszer csak azon kapta magát, hogy semmiféle bevétele nincsen. De még csak egy megveszekedett fillér se! Ebben a nyomorult helyzetben - magától értetődően - nem morfondírozhatott sokáig azon, hogy mitévő legyen, úgyhogy nemsokára leadta az önkormányzatnak a lakását, s felszámolta a műhelyt is.
Egy ideig megpróbált ilyen-olyan albérletekben túlélni, később - baráti könyörületből - meghúzhatta magát egy vidéki víkendházban is, de végül arra a következtetésre jutott, hogy Hordóország lesz az igazi megoldás. S 2010-ben át is tette a székhelyét a nevezett tartományba, azóta itt próbálkozik a túléléssel.
S a megmaradás, ha fogcsikorgatva, ha szakadatlanul kínlódva is, de eddig sikerült, erre élő tanú lehetek magam is. A baj csak az, mondja tárgyilagosan a mester, hogy a túlélésen kívül semmi más nem akar neki sikerülni. A bevételei a kiköltözése óta eltelt években szemernyit sem szaporodtak, hébe-hóba tud csak eladni egy-egy munkát. Pénze tehát jóformán nincs is, de egy szerencséje azért van. Az mégpedig, hogy a hordóországi kalyiba fenntartása összehasonlíthatatlanul kevesebbe kerül, mint egy önkormányzati lakásé vagy albérleté, ezért aztán pár fillér valahogyan mégis jut a létezésre.
A kaja nem fontos
A villanyáramért ötezer forintot fizet havonta, télen erre még rájön két-háromezer forint fűtési költség, s ezzel le is zárult a lista. A víz nincs bevezetve a házikóba, azt a szomszéd portán vételez a művész, s ott is tisztálkodhat a tulajdonos engedelmével. Ráadásul a gazda távollétében is kiélvezheti ezt a komfortot, mert kulcsot is kapott a birtokhoz: errefelé megbíznak egymásban az emberek.
Szóval akkor úgy áll a helyzet , összegzem az eddig hallottakat, hogy a hordóországi emigrációval ha mást nem is, de legalább az éhenhalást sikerült elkerülni. Nem egészen, igazít ki Szendiszücs István, mert éhen halt ő már az elmúlt években, ráadásul nem is egyszer, annak ellenére is, hogy még mindig itt jár-kel a földön. Gyakran ugyanis még megszokott menüjére, a zsíros kenyérre sem futja, de ő maga kemény legény, bírja a nélkülözést, már csak azért is, mert a kaja sosem volt túlságosan fontos az életében.
Hallgatunk ezután egy sort, aztán nagyon óvatosan azt kérdezem az egyre borultabb házigazdától, hogy nem kellene-e valamiféle rendes, hétköznapi munka után néznie, ha egyszer ilyen nyomorúságos a helyzete, ha már a művészetből lehetetlen megélni. Megpróbálkozott ő már mindenhol mindennel, így a mester, de nem kellett sehol sem, hiába van három szakmája is. A munkaügyi hivatalban meg egyenesen azt javasolták neki, hogy tanuljon ki még egy mesterséget, olyat, amivel manapság el lehet helyezkedni. Hogy nagyobb legyen a kedve, azzal is kecsegtették, hogy a képzés ideje alatt havi harmincezer forint is ütné a markát.
Önérzet is van a világon
Szendiszücs István azonban nem élt ezzel az ajánlattal, marhaságnak tartotta akkor is, s tarja ma is az ötletet. Hát ki az a jótét lélek, néz rám szigorú tekintettel, aki egy hatvan felé ballagó, védett korban lévő vénséget alkalmaz? Ezt tessék nekem megmondani! A kérdésre olyannyira nyilvánvaló a válasz, hogy egyikünk sem fárasztja magát vele, még egy pillanatig sem. Ez van, marad a hordóországi küszködés, összegzi aztán a mester a munkavállalás lehetetlenségéről szóló eszmecserét, hozzátéve, hogy söprögető közmunkásnak azért mégsem szegődik el. Mert önérzet is van a világon.
Hogyan telik egy nap itt, Hordóországban?, kérdezem később vendéglátómtól, mintegy oldva a hangulaton. Valahogy úgy, mondja elgondolkodva a mester, hogy reggel felkel, átmegy a szomszédba kicsit megtisztálkodni, aztán visszajön, leül a fotelbe, és sokáig csak néz ki a fejéből. Azon tűnődik el elég hosszadalmasan, hogy mi legyen vele aznap, esetleg másnap, vagy harmadnap. Aztán általában nekiáll festeni, vagy éppen a fotós dolgait rendezgetni.
Rövid távra tervez csak, bár mostanában ellát egészen áprilisig. A fejébe vette ugyanis, hogy valamelyik üres szombathelyi üzlethelyiségben - baráti segítséggel - megrendez egy magánkiállítást, s arra készül az elkövetkező a hetekben. Magam elégedetten nyugtázom a jó hírt, aztán Szendiszücs István - hirtelenül és teljesen váratlanul - az önakasztás lehetőségét hozza szóba. Tárgyilagosan és igen határozottan azt mondja, ha nem lenne ez az alkotómunka, már régen felkötötte volna magát. Ne szórakozzon , mondom erre én vigasztalóan.
A miénk nem normális ország
Nem szórakozik ő egyáltalán, vág vissza a mester, de hogyne akasztaná fel magát az alkotás lehetősége híján, amikor a vak is láthatja, hogy abból a szarból, amibe belekeveredett, nem lehet kimászni. Hallgatunk egy kicsit újra, az imént elhangzottakra én sem tudok semmi okosat mondani. S akkor sem vagyok képes előrukkolni semmiféle cáfolattal, amikor Szendiszücs István azt mondja, hogy abból, amit ő tud, egy normális országban gond nélkül megélne. De nincs mit tenni, mert a miénk nem normális ország.
Na és hogyan tovább április után?, gyötröm meg még utoljára egy kicsit a magát vénecskének tituláló művészt, noha tudom, hogy csak rövid távra tervez. Felhúz egy kis műhelyt ide, a kalyiba végébe, mondja a mester, s a festés mellett nekilát mindenféle üvegtárgyak - órák, tálak, faliképek - készítésének. Hátha…
Légy része az igazságnak! 2023. november 27-től december 11-ig tart támogatás-gyűjtő kampányunk. Ennek során 3 millió forintot szeretnénk összegyűjteni. Minden forint számít!
