„Milyen vidáman sercent, hogy lobogott a lángja! Fényes volt, és meleg, mint a gyertyaláng, és a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét. Csodálatos láng volt az!”
Ma már keveseknek jut eszébe, hogy Andersen szomorkás meséjének kis hőse, akár Szombathelyen gyártott gyufával is gyújthatott volna lélekmelegítő lángot magának. Ez persze csak „kedvcsináló” fikció.
Mayer Mór Szombathelyre telepedése után négy évvel, 1869-ben, az akkor még üres külterületen, a vasút tőszomszédságában, a Gyár utca (ma Semmelweis) és a Petőfi Sándor utca (ma Vasút utca) sarkán alapította meg gyufagyártó üzemét és az év decemberében már meg is indult a termelés.
Szilveszter napján, indulása után közvetlenül, majdnem leégett a veszélyes anyagokkal dolgozó egység, ám hála a műszakvezető gépész precíz beavatkozásának, a tragédiát sikerült elkerülni.
A gyufagyárban, a munkaköri szabályzat szerint: "csak jó erkölcsű, kifogástalan előélettel bíró és egészséges egyének nyerhetnek alkalmazást, kik legalább a 16. évet betöltötték." 12 órás munkaidő volt (ez később 10 órásra módosult), egy óra ebédszünettel és fél óra pihenővel.
Tilos volt a dohányzás, a szeszes ital fogyasztása és minden egyéb veszekedés és rendzavarás. Az első években, átlagban 50 munkást alkalmaztak, a legjobb években ez már meghaladta a 120 főt is. A gyár termékei rendkívül magas színvonalat képviseltek, a legfőbb piacot - a hazain kívül - a Monarchia osztrák területei jelentették. (1918 után ez megváltozott.)
A gyufaszálak elsősorban hárs és nyárfából készültek, ha fenyőfát dolgoztak fel, akkor gyalulást alkalmaztak. A dobozokat is vékonyra gyalult fából készítették, azonban a modernizáció következtében később Mayerék is áttértek a papírdobozok alkalmazására.
1878-ban bővítették először a telephelyet és a termelő részleget, a későbbi években ezeket újabbakkal egészítették ki. A három részre tagolódó épületegyüttes alapterülete a századfordulón elérte a 700 négyzetmétert. Akkor évi 34 vagon gyufát állítottak elő, jelentős bevételt generálva.
Mór 33 év után, 1902-ben fiára Benőre bízta a cég irányítását. Ő nagy lendülettel kezdett bele a vállalkozás technikai és kereskedelmi modernizációjába. 1904-ben gőzgépekkel hajtott gyártósorokat, fahántoló, gyufaszálaprító, papír-és fadobozkészítő gépeket állított üzembe. Elkezdte a "svéd" biztonsági gyufa gyártását és 1913-tól már kizárólag ilyen készült a szombathelyi gyárban. Az automatizált gépsoroknak messze földre híre ment.
Mayer Benő 1910-ben bővíteni kívánta üzemét emeletráépítéssel, de engedélyek hiányában ez csak részben valósulhatott meg 1914-ben. Az I. világháború aztán sok mindent megváltoztatott. Országszerte gyufaellátási problémák támadtak. Budapesten határozták meg a kiutalható gyufa mennyiségét. A világégést követő általános káosz idején, 1919-1920 folyamán több hónapra le kellett állni anyagellátási problémák miatt.
1920 második felében indult újra a gyár. Az osztrák piac elvesztése miatt Mayerék a balkáni országok és Törökország felé nyitottak. Ez egy darabig jól is működött, ám az 1922-ben bevezetett exporttilalom miatt csak a belföldi piacra tudtak koncentrálni, ami miatt jócskán vissza kellett fogni a termelést. Pedig ekkor - és három évvel később - Mayer ismét jelentős építkezéseket folytatott a telephelyen.
A versenyképesség fenntartása érdekében a beszűkült piacon Benő 1928-ban cégét eladta a svéd-amerikai érdekeltségű „Szikra” Magyar Gyújtógyárak RT.-nek, ők pedig kinevezték helyi üzletvezetőnek.
1929 augusztusában a „Szikra” Magyar Gyújtó Rt. - tulajdonjogát fenntartva – bérbe adta szombathelyi gyárát a Magyar Általános Gyufaipari Rt.-nek, Mayer Benő üzletvezetése mellett. A gyár lassú agóniának indult. 1932-ig folyt a termelés, a gazdasági válság aztán végleg megpecsételte a nagy múltú üzem sorsát.
Mayer Benő és felesége Bécsbe távozott, a részvénytársaság iparengedélyét 1938-ban törölték. Benő már nem tért haza Szombathelyre, 1941-ben elhunyt az egykori „császárvárosban” , családjának sorsa pedig - zsidó származásuk miatt - 1944-ben vett tragikus fordulatot: ők a vasi megyeszékhelyen maradtak és éltek, egészen elhurcolásukig.
A telephelyen - bár a tulajdon joga hivatalosan mindvégig Mayeréknél maradt - Fehér József vasöntödéje és gépipari műhelye kezdte meg tevékenységét.
A II. világháborút követő államosítás következtében, a gyár a KERIPAR (illetve elődjének a Kereskedelmi Gépgyárnak) tulajdonába került. A telephely az ezt követő évtizedekben nyerte el jelenlegi formáját. Szombathely lett a vállalat 3. számú, vendéglátóipari gépeket gyártó üzeme.
A vállalat (KERIPAR) feladatkörébe tartozott kereskedelmi, konyhaüzemi és vendéglátóipari gépek, berendezések és egyéb komplett egységek tervezése, gyártása és javítása, épületszerkezeti fém és épületasztalosi termékek, alágyújtósok gyártása, generál-építőipari, belsőépítészeti és épületgépészeti munkák tervezése, kivitelezése és a vállalat által előállított termékek értékesítése, továbbá akkumulátorok gyártása és javítása, sajtoló és fröccsöntő szerszámok gyártása és javítása, galvanizálás, valamint helyi ipari szolgáltatások végzése.
Egy 1989 októberi balul sikerült privatizációs kísérletet követően a vállalat 1990-re szétesett és megszűnt. A telephely ma egyrészt kisebb kereskedelmi egységek és vállalkozások otthona, másrészt elhagyatottan, szomorúan, üresen tátong.
A cikk szerzője forrásként felhasználta Melega Miklós: „Egy szombathelyi zsidó gyáriparos család, a Mayerek története” című tanulmányát.
