„A kopogásra úgy mondja a tessék-et, hogy azt ijedtebb pillanatában az ember elutasításnak is vehetné. Ám szó sincs erről. Bár szűkös a hely a sminkes pulton, előtte a hamutartónak azért szorítunk egy kis terepet és indulhat a beszélgetés. Sztankay István.
Látom, dohányzik.
Igen, dohányzom.
Ha jól emlékszem, akkor dohányosan láttam a Legenda a vonaton-ban is, de hogy egy másik műfajt említsek, a Dunakanyarban is.
Igen. Mindenhol dohányoztam. Huszonkét éves koromban szoktam rá a főiskolán. Sajnos nem kellett volna, de hát megkínáltak, meg aztán nehéz négy év volt, főiskolai vizsgaidőszakok, rostavizsgák, egyebek. Ott szoktam rá és azóta dohányzom. Ha voltak olyan szerepek, ahol cigarettázni kellett, hát mint dohányos ugye, természetesen vállaltam. De voltak olyan szerepek, amiben nem szabadott dohányozni és akkor nem is dohányoztam. Tehát szereptől függően történt mindez.
No, de hát azt hiszem, hogy a cigarettának alapvetően kevés köze van ahhoz a kellemes, vagy van, aki úgy fogalmaz, robosztus hangjához…
Nem tudom. Hát a cigarettának esetleg mégis, ugyanis kicsit mélyíti a hangomat. Fiatalabb koromban biztos nem volt ilyen mély fekvésű, de hát elment az idő, több tíz év azóta, amióta elvégeztem a főiskolát. Ilyen a hangom, hál istennek, ezt inkább örököltem az apámtól, nagyapámtól, meg az ükapámtól. Ez egy adottság, ez van. Ezzel is bánni kell, mert nem lehet mindig szépen beszélni, még mély hangon sem.
Én abszolút nem akarom az időre figyelmeztetni, Ön említette a főiskola elvégzését. Hatvanegyben volt, ugye?
Igen, és ha jól számolom, akkor az már hetven, nyolcvan, kilencven, azaz harminchárom éve végeztem el a főiskolát, előtte négy év, az harminchét, előtte még dolgoztam három évet különböző helyeken, úgyhogy negyvenedik évemet taposom már… (De egy kicsit csöndesen, fiúk…!) Már jönnek-mennek itt, mert előadás előtt vagyunk, de hát muszáj ezt eltűrni. Tessék csak nyugodtan tovább kérdezni. Egy szó mint száz, nem akarom a koromat firtatni, de a lényeg az, hogy régóta dolgozom, több mint negyven éve.
Filmszerepekkel kezdtem a beszélgetést, aztán egy tv-s műfaj jött, ami azt hiszem, színdarab is volt. Ezek a fő műfajai.
Végülis sok tévéjátékban játszottam, a Dunakanyart Ruttkai Évával. Az egy kedvenc produkcióm volt Évával, egy kétszemélyes Karinthy-darabot játszottunk, tulajdonképpen Szentendrén, a Nosztalgia Presszóban mutattuk be. Ez egy kísérlet volt, utána játszottuk vidéken is, lehet, hogy éppen Szombathelyen is, pontosan nem tudom, mert nagyon sok helyen előadtuk, majdnem kétszázszor. Felvette a TV is, szintén a Nosztalgia Presszóban, Szentendrén. Pár évvel ezelőtt adták le. Sok játékban, sok filmben játszottam már ez alatt a negyven év alatt, vagy harminchárom év alatt. Most már kevesebb filmben játszom, egyébként is kevés magyar filmet forgatnak. De van rádió, szinkron, színház, film, televízió és ezek mind-mind mondhatom azt, hogy a munkahelyeim.
Visszatérve még egy kérés erejéig a hangjához. Azt tartják Önről, hogy ehhez a robosztus hanghoz egyfajta sárm is párosul. Ez egyébként életszemlélete is?
Nem. Semmiféle életszemlélet. Nem tudom, miért így párosítják. Így vagyok összetéve, ez van, ezen már nem tudok változtatni. Ilyen a hangom, ilyen a magasságom.
Nemcsak akadékoskodás, kukacoskodás, de a színészetről azt tartják, hogy roppant kényes műfaj, mert nagyon érzékenynek kell lenni, hogy befogadjon, aztán majd közvetíteni tudjon dolgokat, de ugyanakkor egyfajta páncéllal kell rendelkeznie, hogy minden káros hatást ki tudjon védeni. Önnek van sebezhető pontja?
Ezek csupán szép szavak, hogy páncél, nem páncél, stb. mert a színész a legérzékenyebb ember, szokták mondani és mégis fát lehet törni a hátán. Tehát ez egy kettős dolog. Érzékenynek kell lennie mindenre egy színésznek, az életben őrületesen figyelni kell, mindent meg kell figyelni, elraktározni, elővenni ott, ahol éppen kell, azaz a szerepekben. Amíg egy színdarab vagy egy produkció összeáll, és amíg föl nem gyúlnak a fények, vagy le nem konferálják a tévéjátékot, vagy a filmet le nem vetítik, vagy egy rádiójátékot be nem mutatnak, addig rettenetes katarzisokon kell végigmenni. Végig kell szenvedni az egész produkció minden kínját, csínját és búját, tulajdonképpen erős idegzetűnek kell lenni és mégis hallatlanul szenzibilisnek és érzékenynek. Ez egy kettős dolog: idegi, pszichés dolog, ezt bírni kell egy színésznek. Csak kívülről szép, amikor fölmegy a fény és beáll a színész. Addig az út nagyon kemény. Tehát, ha valaki csak a fényt látja és azt mondja, na igen, ez nagyon könnyű vagy nagyon egyszerű, ezt én is tudnám… Van egy nagyon szép Karinthy-novella, a Cirkusz, amit most nem mondok el, mert hosszú, de a lényeg: hogy az ember elővegye a hegedűjét és eljátssza azt a dallamot, amit egész életében szeretett volna eljátszani, ahhoz fel kell mászni a trapéz legmagasabb fokára – a cirkuszban a kupolára –, ott kézen kell állnia és a fogával kell tartania magát, hogy aztán lopva elővegye a hegedűt és eljátssza azt a dallamot, amiért egyáltalán színész lett.
Végezetül, ha már zenét, zenei műfajt említett, Ön a nevét és hangját adta egy-két könnyűzenei felvételhez is. Felkérték rá vagy úgy érezte, hogy ez is Önben lakozik.
Nem. Ezek feladatok. Különböző rendezőknek valami eszébe jut és akkor azt mondja: nem akarsz egy sanzont énekelni vagy nem akarsz benne lenni egy zenés játékban? Hát voltak ilyenek, most hirtelen nem is tudok egyet se említeni, de egypár sanzont a rádióban is énekeltem, meg voltam zenés játékban is. Ezek kirándulások voltak, de lényegében prózai színész vagyok, és mindenfajta műfajt kipróbál az ember a kabarétól egészen a tragédiáig.
Oldja a feszültséget.
Igen. De mindegyiket jól csinálni nagyon nehéz, külön és együttvéve is.
Végigégett a cigarettája…
Ja, bocs. Kösz…
A beszélgetés a Magyar Rádióban hangzott el, Kéner Gábor Öltöző című könyvében 1996-ben jelent meg.
Közreadta: Kéner Balázs.
Kéner Gábor a Magyar Rádió munkatársaként, az Öltöző alapjául szolgáló, hasonló című sorozatáért a Magyar Rádió Nívódíját kapta.
