Jó régóta ünneplik, méghozzá több napon keresztül az 1664-es szentgotthárdi csata emlékét. És hol? Persze, Szentgotthárdon. Ahogyan a szerkesztőségben megfogalmaztuk, ez olyan, mint egy kicsi Savaria Karnevál, de itt a középkor és a kora újkor dominál, mivel a csata a barokk korban, a három részre szakadt ország idejében történt.
Ez volt a csata
Komoly történelmi eszmefuttatásba most nem bonyolódunk, a helyszínen megtették ezt mások, de erről később. A lényeg, hogy azokban az években megint felparázslottak a harcok a viszonylagos, igaz, török megszállás alatt tartott Dél-Magyarországon, ennek volt a következménye az ötvenezres sereget vezető Köprülü Ahmed nagyvezír hadjáratának, ami több, kisebb csata után elérkezett a Szentgotthárd melletti Rába-parthoz.
Vele szemben, az addig folyamatosan visszavonuló keresztény hadak álltak, az olasz Montecuccoli generális vezetésével. A koalíciós keresztény seregben olasz, német, osztrák, francia katonák voltak, a magyar csapatok Nádasdy vezetésével Körmendnél várakoztak.
A túlerőben lévő török sereget egy ma is elismert bekerítő hadművelettel, és az időjárás segítségével sikerült legyőzni. Esett ugyanis az eső, a Rába megáradt, és a janicsárok jó része a folyóban lelte a halálát, miután a keresztény csapatok egy öbölbe szorították őket.
A legjobb helyszín
A győzelem nagy fegyvertény volt, ám nem sokkal később az ún. vasvári béke hatalmas felháborodást váltott ki, hiszen azokat az állapotokat rögzítette, amit a törökök követeltek még a hadjárat előtt. (Forrás: mult-kor.hu)
De ettől függetlenül a szentgotthárdi csata nagy győzelem volt, és minden ok megvan rá, hogy meg is ünnepeljék az évfordulóit, ahogyan ezt teszik is. És mi is elmentünk, hogy körülnézzünk egyet. Az első megállapítás, jól tették, hogy a helyszínt áthelyezték a Várkertbe. Az utóbbi években méltatlanul bántak a Várkerttel, pedig ezt a parkot mintha ilyen eseményekre tervezték volna.
A templom előtti téren még a csatafutás utolsó futamai értek be a célba, ez a sportesemény is kivívta már a maga rangját. Az idén 250 indul volt a több korcsoportban és távon elindított versenynek, a cél mellett a hangulat a maratoni futásokét idézte. Nem irigyeltük a futókat, kánikula és tűző nap volt.
Az elriasztó kürtőskalács
A kolostorépület (főállásban polgármesteri hivatal) mellett kirakodóvásár, ahogyan az illik. És színvonal, ahogyan az illik. Nyoma sincs a színes, villogó kínai izéknek, népművészeti jellegű a dolog. Még Szentgotthárd feliratú bögrét is találtunk, meg olyat, amin a Mézes Pálinka felirat ragyogott, azért érdekes lenne, ha ebből inná az ember a páleszt, de ötletes.
Az édességhalmok sem hiányoztak, meg persze, a büfék sem. Kíváncsian vártuk már, mikor bukkan fel a kürtőskalács, jött is szembe a bódé. Mi meg gyorsan távoztunk, 900 forintot a legfinomabb kalácsért sem adunk. Nem sóherség, egyszerűen ennyit nem ér meg.
A fák alatt aztán jöttek az érdekesebb dolgok. Hagyományőrző csoportok táboroztak le, és több török, mint magyar. Egyébként a szemnek tetszetős, még az is, hogy a sétálók mellett fémkardokkal oktatták a fiatalabbakat a bajvívásra. Sok kézifegyver, félelmetes volt belegondolni, hogy évezredeken át ilyenekkel kaszabolták egymást az emberek. Na, nem mintha a mai, távolról ölő fegyverek humánusabbak lennének.
A kávé győzött
Láttunk ágyúkat is, sőt, sorozatlövőt, el lehet képzelni, ez milyen pusztítást okozott a tömött sorokban támadó gyalogságban. A magyar harcosok arrébb telepedtek le, náluk az íjászat volt a fő attrakció, gyerekek próbálták kifeszíteni a kettős ívű íjat.
Aztán találtunk egy török kávézót, ez el is vitte nálunk a pálmát. Becsületkasszás volt a történet, egy török ruhába öltözött hölgy főzte a hosszú nyelű edényekben a kávét, és közben informált is. A 16. századi recept szerint főzött török kávét az őrölt kávéval együtt főzik ki, és később szűrik, de azért jócskán marad még benne zacc. Cukrot akkor még nem használtak, helyette a kardamom nevű fűszerrel és fahéjjal ízesítik. Megkóstoltuk, nem volt az az igazi koffeinbomba, de finom volt.
Aztán elkezdődött a gálaműsor a szabadtéri színpadon, jó sokan ültek előtte a padokon, mondhatnánk, teltház volt, ha itt lenne értelme ennek a kifejezésnek. Közben összefutottunk egy más lapnál dolgozó kollégával, aki ritkán jár Szentgotthárdon, és elragadtatva ecsetelte, milyen szép a város. A vasútállomásról jött, végigsétált a Hunyadi úton, és megnézte a főteret. És el van ragadtatva. Egyébként jogosan, valóban szép a gotthárdi belváros.
Revans? Ki ellen?
De vissza a Várkertbe és a gálaműsorhoz. Ez már annyira nem. Egy fesztiváljellegű rendezvény közepén, a nagyszínpadon két öltönyös ember a csatáról beszélget… Még ha az egyik Jordán Tamás, a másik Tóth Ferenc történész, akkor sem annyira. Aztán kosztümös színészek (a Weöres Sándor Színház művészei) mutatták be, hogyan is tervezték meg a csatát, milyen párbeszédek zajlottak le az udvarban. Ennél azért nagyobb látványra számítottunk.
Tudjuk, később volt is, hiszen este 9 után kaszkadőrcsoportok tartottak harci bemutatókat, fél 11-től pedig lejátszották a csatát. De ezt már nem vártuk meg, a közvilágítás nélküli Várkertben nehéz lett volna jó fotókat készíteni.
De mindezek előtt Huszár Gábor polgármester mondott beszédet. Egy részlet megütötte a fülünket, azt mondta, az idei rendezvény a revans nevében zajlik. A csatában részt vett nemzetek ételeit készítik a város éttermeiben. Ez utóbbi oké. De kin is akarunk revansot venni? A koalíciós keresztény sereg a török ellen harcolt, akik akkor az ország nagy részélt uralták, és csatákban foglalták el.
Igaz, hogy a keresztény hadak Bécset és Nyugat-Európát is védték, de a magyar királyság fennmaradásáért is harcoltak. És ők győztek. De akkor kin kell revansot venni?
Még akkor is ezen gondolkodtunk, amikor kifelé autóztunk a városból. Persze, igaz, hogy a Savaria Karneválon is a rómaiakat ünnepeljük, akik háborúkkal foglalták el a korabeli Pannóniát, és hatalmukat az itt állomásozó légiók biztosították. Fura dolog a történelem.
Fotóblogerünk is járt Szentgotthárdon, csatát, futást és vásározókat és eszem-iszomot fotózott: