Kicsit olyan, mintha egy másik korból pottyant volna közénk mementónak. Habos fehér ingben, térdig érő nadrágja alatt hószínű harisnyával, kopogós cipőben, kottával a kezében tudnám leginkább elképzelni saját közegében, amint egy macskaköves utcán siet valamelyik templom, előadóterem vagy egyetem felé. Legalább három évszázaddal ezelőtt és persze egy másik országban. De most, itt él - és a mostról beszélt nekem. Tegeződve. Mert csak az ellenségeivel magázódik, meg a T. Nagyérdeművel, mikor tömegben kell szólnia hozzá.
- Na, milyen az új hangzása városunk büszkeségének, a felújított Bartók-teremnek?
- Nagyon jó, igazán! Minden elismerésem. És az orgona is szépen szólt - miután néhány nappal ezelőtt végre sikerült kitisztíttatnom belőle a hosszú évtizedek alatt lerakódott koszt. Ez nagyon fontos. Megesett, hogy én magam álltam neki szétszedni a hangszert a koncert előtt, mert annyira rossz állapotban volt. Így viszont már teljes lehetett az élmény. Nagyon remélem, hogy az is volt...
A gépkezelőben szédülő zene
- Lenyűgöző és tanulságos kulturális show-műsor volt, nem akármilyen zenei betétekkel. Végig azon gondolkodtam közben, hogy Te, ott, a dübörgő hangorkánban, ami hozzánk azért már csak tompítva érkezik, vajon mit érzel, miközben játszol? Van-e a zenének színe, alakja számodra? Látsz-e történeteket bele?
- Nem olyan egyszerű ez. A dolog két szinten zajlik. Egyfelől csak egyszerű gépkezelő vagyok, akinek figyelnie kell az orgonát. Elképesztően összetett hangszer és minden egyes példánya más, mindegyiken másként kell játszani. A tiétek itt a Bartók-teremben egy viszonylag kicsi orgona, de van, hogy olyan monumentális gépezetek elé ülök le, hogy csak nézek. Az egyik felem tehát arra figyel, hogy hiba nélkül játsszam le a darabot, a másikban meg persze ott szédül a zene, aminél számomra kevés fontosabb dolog van a világon.
- Egyszer azt nyilatkoztad, hogy valamilyen dallam mindig szól benned. Most éppen mit hallasz odabent, miközben idekint, a fehér öltöződben csend van, csak én beszélek?
- A koncert egyik részlete, a Bach-életmű különlegesen virtuóz darabkájának dallama ragadt meg bennem. A Tölcsérfúga. Nem tudom megmagyarázni, miért, de itt kavarog. Csak úgy jönnek, aztán, hopp, hirtelen átadják a helyüket egy másiknak. Tizenhét éves koromban halálosan szerelmes voltam egy lányba – később közszereplő lett, ismerheted a nevét: Für Ágnesnek hívják. Szóval nagyon szerettem, de a szülei valamiért tiltották tőlem. Ő pedig illedelmes jókislány módjára hallgatott rájuk. Elváltunk tehát egymástól. A Damjanich utcában lakott, emlékszem, ronda, lucskos idő volt aznap, és tőle a Teréz templomba mentem orgonálni. Azon az érzelmi viharokkal teli úton honnan, honnan nem, belém mászott egy dallam. A dolog érdekessége az, hogy sosemhallott dallam volt, vagyis én találtam ki. Lejegyeztem, pedig nem vagyok jegyzetelgetős típus: maradjon meg emléknek. Évekkel később egy kanadai fellépés előtt megkértek, írjak egy saját számot, kifejezetten arra az eseményre. Akkor került elő ez a fecni, és karácsonyi dal lett a kósza dallamból. Szerette a közönség.
Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket...
- Vidám dal a szomorú emlékből?
- Nem. Éppen olyan szomorkás, amilyen szomorkás az idő volt akkor. Talán ezért szerették. Karácsonykor itthon is mindig telenyomják az emberek fejét mindenféle boldogság-sziruppal – az óceánon túl meg aztán pláne! Valószínűleg elegük volt már ebből, ennek köszönhető a sikerem.
- És maradt még papírfecni? Várható még szomorkás karácsonyi dal?
- Nem, de van még egy kedves történetem a visszatérő dallamokról! Egyre nagyon határozottan emlékszem. A nagyszüleim családja különleges volt: nagymamám félosztrák-félmagyarnak, nagypapám kivándorolt franciának született. Az államosítások előtt jómódúak voltak, akkor viszont mindenüket elvették – a cselédlányt is... Nagyanyám úrinő volt, így a házimunkát sajátosan osztották el: mind a nagyapámra maradt, beleértve a gyűlölt mosogatást is. Rezzenéstelen arccal csinálta, de mindig ugyanazt a sanzont fütyülte közben, ötven éven át:
Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket...
- A Te visszatérő dallamaid ilyen mások által írt zenék, vagy keveregnek közben sajátok is a fejedben?
- Improvizáló alkat vagyok, nem fecnizős-megjegyzős. Még azt sem mondanám, hogy vannak hangsorok, amiket napokig, hetekig, hónapokig őrizgetek, hátha később lesz belőlük valami. Nem. Ami akkor jön, amikor játszanom kell, azt játszom. Egyébként sem vagyok zeneszerző, voltak és vannak mások, akik erre születtek.
Legyen tele vele a színpad!
- Koncert közben mesélted, hogy az általad végtelenül tisztelt géniusz, Johann Sebastian Bach gyakran megváltoztatta a zenei szabályokat, átformálta kicsit mások műveit – volt is ebből konfliktusa bőven. Ha Te improvizáló alkat vagy, az azt jelenti, hogy ma sem autentikus Bachot hallgattunk, hanem egy Xaverral kevertet?
- Bizonyos részeknél Bach és az akkori korszellem egyenesen megköveteli, hogy az ember improvizáljon, máskor viszont kifejezetten vétek hozzányúlni. A koncepció, az szent, azt mindenképpen megtartom.
- Szóval minden zenemű, amit Te játszol, kicsit Te is vagy, természetesen.
- Persze. Én vagyok benne a ritmus, én vagyok a frazeálás, én vagyok a hangszerelés is, de valószínűleg nem ez a lényeg. Hogy egy produkció tetszik, vagy nem tetszik a közönségnek, az inkább egyfajta rezonancia kérdése. Hogy képes-e együtt rezegni az emberekkel, megmozdítani bennük valamit. Molnár Gál Péter mondta nekem egyszer, hogy az a jó színész, akivel annyira tele van a színpad, hogy ha nincs ott űrt hagy maga után. Minden előadóművészre igaz ez, szerintem.
A közönség már
kegyelmes úr
- Ugyanolyan könnyen rezonál veled együtt ez a mai közönség, mint az egy-két évtizeddel ezelőtti?
- Ma már máshogy kell felépítenem egy előadást, mert a T. Nagyérdemű igényei rengeteget változtak. Egyszerűen kötelezővé vált például a színpadon a verbalitás. Az utóbbi négy-öt évben lett csak igazán kegyelmes úr a közönség egyébként. A 70-es, 80-as években még élt a „Timur és csapata-lelkesedés”, emlékszem legendás Máté-passió előadásokra, amikor nem számított, hogy kinek milyen hely jut, le tud-e egyáltalán ülni, kuporogtak a földön, padokon, kartonpapíron, ha kellett – és jól érezték magukat. Most nemrég a Művészetek Palotájában volt egy koncertem. Akkor, ott a helyszínen kiderült, hogy huszonkét jeggyel többet adtak el, mint amennyi ülőhely volt. Lett ám botrány… Nem is kicsi!
- Elmaradt a koncert?
- Na azt azért neeeem... Én nem tudtam elkezdeni az előadást, az egyik szervező-kislány elsírta magát, a másik tanácstalanul rohangált, a harmadik meg megoldotta a helyzetet. Valahogy úgy tűnik nekem, hogy ezt az egész új világot, a nyugati értékrendet és öntudatot, ezt a szabadságot kicsit túl gyorsan kaptuk. És emiatt olykor olyan helyzet áll elő, mint amikor összedörzsölnek két kiszámíthatatlan erősségű urán-rudat – robbanásveszélyes... Ezt még tetőzi az egyre elharapódzó szellemi környezetszennyezés. Hiszen bizonyos televízió csatornák, újságok és rádióadók mindenáron pénzt akarnak keresni, és ezért soha-nem-csinált-semmi-értékeset-celebeket okádnak ki magukból a bevétel reményében. Ez a bulvár. Én magam is meglepődöm néha, olvasva a színes napilapokat, mi minden történik velem. Egészen apokaliptikus állapotok uralkodnak ebben az országban, tényleg, főleg az utóbbi néhány hónapban..
- És ebben a szennyezett világban nehéz egy nem divatos művészeti ágat, a komolyzenét képviselni, ugye? Ezt tapasztaljuk itt is. A legnagyobb helyi erő, a Savaria Szimfonikus Zenekar például jelentős hiányt halmozott fel mára, és most az egyik verzió szerint Ausztria felé keres kiutat – vagyis közönséget...
- Az a nagy baj, hogy a művészlélek általában kevéssé rugalmas, nem nagyon hajlandó megújulni, vagy igazodni legalább valami keveset a kor elvárásaihoz. A zenészek gyakran olyanok, mint a sértődött vén papok, akik rossz szemmel nézik a világ felé nyitó utánpótlást. Pedig észre kell venni, hogy míg hatvannyolcban alanyi jogon járt operába, zenekari előadásokra a nép, mert nem volt tévé, sem Internet, ma már csak arra a produkcióra mennek el, ahol kapnak valami extrát. Ez persze nem feltétlenül extrém őrültséget jelent, de valamit, amitől aztán jobban érzik magukat. Meg még olyan előadások vonzzák őket, amikből lényegébe hatolóan értenek meg valamit, amiről odáig csak homályos fogalmaik voltak. Az általános műveltségnek, vagy ami abból maradt, már nem része a zene. Még húsz évvel ezelőtt sem kellett volna egy Bach-előadáson ennyire az alapoktól kezdenem a mondókámat, hiszen akkoriban a koncertre járók közül szinte mindenki olvasta A Tamás-templom karnagyát. Ma már időnként olyasmit is jobbnak látok tisztázni, hogy a fúga az nem csak a csempe közötti rések kitöltésére szolgál - teszem ezt természetesen humorba rejtve...
De minek nekünk Bach?!
- És, mondd csak, miért jó nekünk, ha tudjuk, hogy mi a fúga, és ha ismerjük Bach műveit, pláne az életét?
- Jó? Nem, nem biztos, hogy jó nektek... De az biztos, hogy nélküle unalmasabb lenne a világ. Egy kollégád, Fáy Miklós mondta egyszer: Te, Xaver, ez a Máté-passió magasztos meg minden, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy valamiért szebb lesz tőle az életünk… Én is hiszek ebben. Hogy miért van így, megmagyarázni nem tudnám. Amikor Bach-ról beszélek, az nem csak egy szimpla életrajz, hanem egy egész, különleges korszak bemutatása. Egy korszaké, ami tulajdonképpen a zenéről szólt. Ha létezik alapműveltség, akkor ez is bele tartozik. És képzeld csak el, milyen rosszul érzi magát az, aki bekerül egy olyan társaságba, ahol ilyenekről beszélnek, neki meg fogalma sincs az egészről, hozzá sem tud szólni! Nyilván bezárkózik, közönyössé válik. Ez pedig nem jó.
- Valljuk be, csak igen keveseket fenyeget ez a borús jövőkép, mert már nagyon kevés az olyan társaság, ahol beszédtéma az ilyesmi...
- Talán így van - talán nem. Az elővigyázatosság semmiképp sem árt. Hátha egyszer mégis belefut történetünk főhőse egy ilyenbe?! Szóval adni szeretnék az embereknek, és igyekszem ezt úgy tenni, hogy ők is élvezzék. Apróságokon múlik, kis praktikákon. Az egyik az, hogy bizonyos időközönként bójákat kell betenni az előadásba: egy cseppnyi humort, dallamokat, történeteket, amit a néző is ismer, amiktől kicsit otthonosabban érzi magát, mert már nem egy nagy, nyomasztó, rosszindulatú massza veszi körül. Én a saját pocsék arcmemóriám kapcsán értettem meg, milyen kínos lehet nekik ott ülni egy ismeretlen, idegen közegben. Találkoztam egy emberrel. Ismerem valahonnan, ez biztos. De honnan? És tegeződtünk vagy magázódtunk? És lehet, hogy akad, amire most illene rákérdeznem? Vagy ígértem neki valamit? Sok a kérdés. Túl sok. És ahol túl sok a kínos kérdés, onnan az ember menekül. Én is menekültem. A néző sem szereti rosszul érezni magát a pénzéért.
- Azt mondtad, azért kell Bach, mert szebb lesz tőle az életünk, meg hátha egyszer jól jön az a tudás… - de meg sem említetted, hogy egy korszakalkotó szerzőről van szó. Egy olyan kaliberű zenei karakterről, akiről amúgy is illik tudni.
- Látod, ez megint olyan furcsa dolog. Hogy akkor kit is tekintsünk megőrzésre méltónak? Itt van például Mahler. Őt korszakalkotó zeneszerzőnek kiáltották ki a századelőn, de szerintem nem húzza sokáig. Ez persze még hosszú évtizedeket jelenthet, de amint végképp elveszik majd a XIX. század végének tömény, túlfűtött, szecessziós világa, őt is egyre kevésbé érti majd az utókor, hiszen ezer szállal tapad ehhez. De ami igazán fontos, az nem veszhet el. Meggyőződésem, hogy Bach fontos. Lehet, hogy nincs szüksége a segítségemre ahhoz, hogy megmaradjon az örökkévalóságnak, de én azért önszorgalomból szívesen vállalom ezt a szép küldetést a koncerteken, vagy a Magyar Televízióban futó sorozatomban. És egyelőre nem érzem úgy, hogy misszionárius lennék az emberevők szigetén, hál’ Istennek...
