„Velük van tele a szívem, meg sokszor a hócipőm is” – ez a mondat jött velem szembe néhány évvel ezelőtt a Facebookon. Drimmer Anna írta egy fotó mellé, amit a kislányairól tett ki. A képre már nem emlékszem, de ez a mondat belém égett, annyira találó. Már akkor eszembe jutott, jó lenne egyszer Annával beszélgetni. Női szerepek sorozatunk harmadik részében teszem ezt meg, miközben a három éves Janka, Anna kisebbik lánya sertepertél körülöttünk.
Szociálpedagógus vagy, és már édesanyaként fejezted be a jogot. Előzetesen mondtad, hogy korábban teljesen más képed volt az anyaságról, mint amibe aztán belecsöppentél. Miért?
Érdekes, hogy mennyire nem volt fogalmam a gyerek megszületése utáni életről, annak ellenére, hogy van három fiatalabb testvérem. Nem volt kérdés számomra, hogy anya leszek-e.
Nő vagyok, egyszer anya leszek és kész, így voltam vele. Talán vágytam arra, hogy valakinek nélkülözhetetlen legyek. Ezt már akkor megfogalmaztam, de nem fogtam fel, mennyire problémás, hogy azért szeretnék gyereket, hogy legyen valaki, aki engem mindennél jobban szeret. Ezzel még az anyaságom előtt foglalkoznom kellett volna.
Milyen mintát hoztál a szülői szerepekről?
A szüleimnél határozott választóvonal volt a férfi-női, apai-anyai szerepek, feladatok között. Apa is játszott egyébként velünk, de mi, mint feladat, anyát terheltük (aki ezt sosem nevezte tehernek, ebből is fakadt talán aztán az a tévképzetem, hogy az anyaság nem olyan nagy kunszt).
Sári, az első lányunk évekig várt gyermek, szóval lett volna időm jobban felkészülni, és annyira nagyon fiatal sem voltam már, amikor megfogant. Mégis odáig láttam csak, hogy meg kell szülni, és úgy gondoltam, ha hazahozom, ő majd csak enni fog, meg aludni. Sőt, én kijelentettem, hogy ugyanúgy folytatom a jogot a gyerek mellett.
Sári júliusi, én biztos voltam abban, hogy szeptemberben visszamegyek a családi vállalkozásba dolgozni, és még egyetemre is megyek, amíg órán vagyok, valamelyik nagyszülő vigyáz rá. A terhesség alatt nagyon belehúztam az iskolában, dolgoztam is, nem szakítottam időt arra, hogy olvasgassak az anyaságról. Gondoltam, hogy az majd jön magától, ami részben igaz csak.
Édesanyád például mit szólt ehhez a tervhez?
Csak csendben mosolygott, de nem mondott semmit.
A sulit folytattad végül?
Igen, de nem úgy, ahogy előtte elterveztem. Jóval több időbe telt az elvégzése, meg a párom is járt közben suliba.
Mi történt, miután megszületett Sári?
A pofára esés a legjobb kifejezés, akárhonnan nézem. Az első időszak teljesen padlóra küldött. Ahogy ilyenkor szokás, két hétig nem vittük ki a gyereket a házból. Nekem ez olyan volt, mintha börtönbe zártak volna, de az egész nyár nagyon nehéz volt. Azt éreztem, hogy messze vagyunk mindentől. Nem mertem vele sehová elindulni, mert össze-vissza aludt, ha éppen aludt. Mi van, ha idegen helyen meg kell szoptatni, ha pelenkát kell cserélni, meg mit tudom én.
A tervezhetetlenség is arcon vágott. Nekünk nőknek ilyenkor meg kell barátkozunk az új szerepünkkel, a testünkkel, fizikailag, mentálisan is fel kell épülni. Ez mindenképpen benne van a csomagban a sebes mellbimbókkal együtt.
A környezetem szerintem nem fogta fel, hogy ez nekem mennyire nehezen megy, hiába panaszkodtam.
Tehát panaszkodtál? Sokan vannak, akik nem mondják, de szeretnék, ha a családjuk észrevenné, hogy nincsenek jól, de a család nem veszi észre.
Én úgy emlékszem, mondtam, kértem, panaszkodtam, folyamatosan. A párom viszont úgy emlékszik vissza, hogy nem kértem, csak panaszkodtam, de én amúgy is panaszkodós vagyok.
Azóta is emlegetett fájdalmam, hogy azon a nyáron, amikor Sári megszületett, Peti nagyon sokat dolgozott, ráadásul utána még itthon a kertben rengeteg munka várta. Úgy érezte, neki ez a feladata, hogy gondoskodjon rólunk.
Ő úgy képzelte, hogy a négy fal között az újszülöttel rózsaszín ködben lebegek, hiszen megszületett a régen várt gyerek. Én viszont nem érkeztem meg még az anyaságba, de már elvesztettem az addigi életemet.
Anyukád segített? És el tudtad fogadni a segítségét?
Igen, de nekem ugye nem rá lett volna szükségem, hanem a gyerek apjára. És ezt azóta már más anyukáktól is hallottam, hogy ők is így voltak ezzel.
Nem éreztem, hogy van kapaszkodóm, hiába főzött helyettem az anyukám, hiába igyekezett itt lenni, én mégsem azt a segítséget kaptam, amire vágytam. Anya ki is mondta egyszer, valamivel később, hogy: „hiszen ez életed legjobb időszaka”. Én meg csak álltam értetlenül, hogy: ez?
Szerintem egyébként idővel elhalványulnak ezek az emlékek, talán mire nagymama korba lépünk, csak a jó részére emlékezünk.
Mennyire érezted magad egyedül?
Teljesen. Egyikünk sem készült fel a szülői szerepre, de nekem muszáj volt „hirtelen” alkalmazkodnom az új helyzethez, a párom élete viszont – szerintem – ugyanabban a mederben folyt tovább.
Ennek az lett a következménye, hogy abszolút elhagyatottnak éreztem magam. Mi évekkel később tudtunk erről higgadtan beszélgetni, úgy, hogy nem vita lett belőle. De én is rájöttem, hogy a férfiaknak ilyenkor még távolabbról kell megugrani ezt a feladatot, az apaságot.
Petinek egyébként úgy három évvel a szülővé válásunk után nyílt fel a szeme.
Hiszem, hogy az apák szerepe is változott, változik napjainkban, hogy ideális esetben nem „csak” családfenntartóként tekintenek önmagukra, hanem kapcsolódnak a gyerekeikhez, talán még a házimunkából is részt vállalnak. Az én párom nagyon sokat változott az évek alatt.
Szerinted minek a hatására?
A második terhességem alatt ütött be a Covid, ami nekünk abból a szempontból jót tett, hogy Petit home office-ba kényszerítettem, hogy nehogy hazahozza a betegséget.
Miközben itthon próbált dolgozni, rájött, hogy Sáritól semmit nem tud csinálni, meg állandóan figyelni kell rá, mert folyton veszélybe sodorja magát, hajmeresztő dolgokat művel. Mondtam: tényleg? Jéééé. Ilyenek a gyerekek.
Szerinted milyen kép él a társadalomban az anyaságról? Miért annyira frusztráltak az anyák?
Valószínűleg sokan úgy gondolják, és én is úgy gondoltam korábban, hogy aki otthon van anyaként, annak milyen jó, mindent meg tud csinálni, meg hát egyébként is semmi dolga. Hogy ez a vélemény hogyan alakult ki bennem, ezt így utólag én sem igazán értem. Valahol megérdemeltem, hogy koppantam.
Szerintem az állandó megfelelési kényszer miatt vagyunk frusztráltak, mert folyton a tökéletességre törekszünk, hogy minden téren a legjobbak legyünk: háztartás, feleség-szerep, és legyen állandó türelmünk a gyerekneveléshez.
A bűntudat szerintem a saját, illetve a társadalom vélt vagy valós elvárásaiból fakad. Az is nehéz, ha a gyerekünk nem viselkedik úgy, ahogy a társadalom szerint elvárt lenne, mondjuk egy boltban hisztizik, rögtön jönnek a rosszalló tekintetek.Ott van még az is, hogy a generációnknak van igénye tudatosan foglalkozni a nevelés lelki oldalával, hogy minél kevesebb traumát okozzunk a gyerekeinknek. De tudva, hogy mi mindent ronthatunk el, érezve a lehetséges következményeket, nagyobb súlyt veszünk a nyakunkba. Próbáljuk megtörni a hozott minták sorát.
Számodra mi a legnehezebb az anyaságban?
Kezdetben a folytonos készenlét, a kimerültség volt az, a sikerélmény hiánya vagy minimális léte, a folyamatos alkalmazkodás, önmagunk háttérbe szorítása. Az alapvető szükségletek kielégítése terén is. Például, hiába voltam farkaséhes, amikor hazaértünk valahonnan, nyilván az volt az első, hogy először a gyerekek egyenek. Aztán utána jöhettem én, ha éppen valakinek nem volt valami nyűgje. Mondjuk ez még most is így van, és valószínűleg egy jó darabig még így is marad.
A kikapcsolódási, feltöltődési lehetőségek hiánya, meg az, hogy nincs egy nyavalyás varázspálcánk, vagy legalább nyolc karunk és végtelen türelmünk.
Ha azt mondom, anyaság, mi jut eszedbe először?
Ha a szubjektív „szívás”-tól eltekintek, akkor az objektívnek tűnő „újratervezés”-t mondanám.
Ha már újratervezés, Janka most kiment, és becsukta az ajtót, nem kellene megnéznünk miben sántikál?
De. Oké, semmi gond, csak átöltözik. Meg a rendet, amit jöttötökre csináltam, alakítja vissza rendetlenséggé.
Gyakran ironizálsz. A szülés utáni depresszió jelentkezett nálad?
Igen, sőt szerintem nemcsak a szülés utáni, hanem ez az elhúzó, postpartum depresszió lett belőle.
Az anyává válás első éve volt számomra a legnehezebb.
Hogyan tudtál ebből kilábalni?
Amikor Sári nagyobb lett és végre elkezdtünk mászkálni, sok időt tudtunk a szabadban lenni, az rengeteget segített. Tehát amikor megszűnt ez a fogságérzés. Vele még futni is tudtam egy idő után, futóbabakocsival. Bár viszonylag későn sikerült összekapcsolódni más anyukákkal, sokat segítettek a babás foglalkozások. Lehet, hogy nekem ezek az alkalmak még többet jelentettek, mint Sárinak. Na meg az volt nagy segítség, hogy lett egy bébiszitterünk.
Mit szólt a környezeted ahhoz, hogy bébiszitter segítségét kérted?
Csak arra emlékszem, hogy a párom mit szólt. Először az vetődött fel, hogy legyen takarítónőnk, mert én tisztaságmániás voltam a gyerekek előtt, és lennék most is, de Peti azt mondta, hogy az ő cuccaihoz ne nyúljon senki. Abba viszont rögtön belement, hogy legyen bébiszitter.
Az első évben ő mentett meg, Sári hét hónapos volt, amikor először jött, és segített. Azt az időt főként tanulásra, de a házimunka elvégzésére is használtam. Az „énidő” még váratott magára. Bár ez is hibás elképzelés volt nálam.
Olyan dolgokat, amik igazán kikapcsoltak és feltöltöttek volna nem szorítottam bele a napirendembe. Egyébként ez is rengeteget számított, hogy nem kellett napi 24 órából 24 órát a gyerekemre figyelnem, tudom, erre is felszalad néhány szemöldök, de én úgy éreztem, sokkal könnyebb így szeretnem.
Ezek után hogyan jutottatok el ahhoz a ponthoz, hogy Sárinak testvére legyen?
Janka nem tervezett baba volt. Én kevésnek éreztem magam egy gyerekhez is.
Abszolút padlóra küldött az új élethelyzet, annak a megélése, hogy nem én irányítok. Ez rányomta a bélyeget a várandósságra, melynek első hónapjaiban a kimerültség és a depresszió harcoltak felettem.
Mire elfogadtam, hogy mindent újra kell terveznem és felfogtam, hogy bizony szülnöm is kell, pedig nem akarok, már csak pár hónap választott el a születésétől. Véletlenek (vagy legalábbis véletlennek vélt apróságok) sorozata terelt az otthonszülés felé, melyekért míg élek, hálás leszek.
A milliónyi ijesztően negatív gondolat után úgy éreztem, ez lesz a mi utunk. Ezzel kárpótolhatom a lányom azért, hogy nem örültem neki, biztosíthatom a kötődést, és azt is gondoltam, hogy ez a gyerek mindenképpen élni akar, nem érheti baj a születése során sem.
Csodálatos volt. Végre elsimult minden.
Milyen most két gyerekkel? Bár ez talán egy másik cikk témája lehetne.
Természetesen nagyon melós, de nemrég kezdte Janka az ovit, ezért a házimunkára több időm jut, magamra is talán, így könnyebb a gyerekeim lelkét is boldogsággal töltögetnem. Ami a munkába való visszatérést illeti, konkrét terveim vannak, lépéseket is tettem már, de erről még inkább nem beszélnék.
Mit tanácsolnál azoknak, akik mondjuk most állnak az anyaság küszöbén?
Legyenek okosabbak, mint én. Tájékozódjanak előre, gondolják át, mit várnak az anyaságtól, miért szeretnének gyereket.
Egyértelműen és határozottan beszéljék át a családdal, hogy ki miben tud segíteni, és utána merjék kérni az ígért segítséget.
Keressenek gyermekágyi segítőt, takarítót, bárkit, aki tehermentesítheti őket valamelyest. Merjék sikerként elkönyvelni a legapróbb teljesítményüket is – és azt is, ha „semmit nem csinálnak” aznap, mert az alatt a „semmi” alatt teszik a legtöbbet, gondoskodnak a gyerekükről.
Keressenek azonos élethelyzetben élőket, velük tudják majd igazán megbeszélni a mindennapi problémáikat. Még az azonos élethelyzetben élők sem ugyanolyan gyerekeket nevelnek, tehát közben ne vegyenek készpénznek semmit, olvasgassanak, de leginkább merjenek bízni önmagukban, az ösztöneikben. Legyen otthon magnézium! Sok, nagyon sok!
A humor, az önirónia rengeteget segít, de a fenébe, ehhez is pihenni kell!
Az írás - nők Magyarországon - létrejöttét és megjelenését a Friedrich-Ebert-Stiftung támogatta.