Bordó a szőnyeg, de nem látszik. Csak egy csomó gyerekfej imbolyog azon a tájékon. Bámulnak előre. Egy férfit néznek, aki a meséről beszél nekik, és az Üveghegyről faggatja őket: hány csúcsa van, milyen a színe? Kicsik még, de partnerek a játékban. Amikor meg nem, akkor a mesevarázsló egyik keze levegőbe ír egy krikszet, aztán valami krakszforma következik, megspékelve egy kissé csálé nyolcassal - szinte látszik, ahogy száll a csillagpor, és már figyelnek is a rakoncátlan, nyűgös, beszélgető apróságok...
Kriksz és kraksz
- Az együttgondolkodás után megkérdezte egy felnőtt a varázslótól:
Na, hogy sikerült?
Ön erre azt válaszolta: hát, nem túl jól. Szerintem nincs igaza. De, ha így érzi, árulja már el, mi volt a baj?- Tudja, elég sokat vagyok gyerekek között, szerencsére általában jól megértjük egymást. Szeretek velük lenni, nekik pedig fontos élmény, hogy
igazi
, élő írót láthatnak! Pláne, ha jól érzik magukat a társaságában. Attól kezdve legalább néhányan picit szívesebben olvasnak, és talán a beszélgetésből magából is leszűrnek ezt-azt. Itt volt vagy hetven gyerek. Ennyi kis figyelmet már nagyon nehéz ébren tartani, nem beszélve arról, hogy fiatalabbak voltak, mint akikre számítottam és a könyveimet sem igen mutatták még meg nekik a tanító nénik. Emiatt kicsit nehezebb volt lefoglalni őket, de igazán örülök, ha ez nem volt nagyon feltűnő.- A gyerekek a legfogékonyabb korosztály. Tulajdonképpen mit akar? Tanítja őket, és rajtuk keresztül megváltja a világot?
- Ó, nem, nem, dehogy akarom én megváltani a világot! Ha így teszi fel a kérdést, az arra utal, hogy erős prekoncepciói vannak - vagyis úgy gondolja, hogy ez a világ ahogy van, úgy nem jó. A világunk talán valóban nem a lehetséges világok legjobbika, de én akkor sem megváltani akarom, hanem leírni. Esetleg hozzátenni egy színt, árnyalatot... Szerintem, ami minket körülvesz, az érdekes. Vannak jó és rossz oldalai, de ez talán így is van rendjén. Egészében azonban gazdag és szép - erre szeretném rávezetni az embereket. Persze, ami azt illeti, néha komolyan ingerem támad javítani rajta... De épphogycsak. Az, hogy leírom, amit látok, meg ami eszembe jut róla, és ezt mások olvassák, önmagában hozzátesz az egészhez. Még egy atom, aztán még egy... - és lehet, hogy ami egyszercsak kialakul, az egy kicsit más, egy kicsit kényelmesebb közeg lesz számomra is.
Kényelmes világ
- Már volt ideje hozzáadogatni a világunkhoz. Az első gyerekkönyve, A kétbalkezes varázsló éppen negyedszázada jelent meg. Na, kényelmesebb már?
- Most számonkér?! Vegye figyelembe azért, hogy rajtam kívül néhány tényező még hatott ám az emberekre! Az biztos, hogy minden megváltozott. Részben az értékrend is. És a sebesség... Hogy mennyire fölgyorsult a világ, azzal csak nemrég szembesültem igazán. Sokan kérdezik, miért nincs honlapom? Ugyan, minek? – vágtam vissza eddig. Egyébként van egy oldalam az interneten, de azt nem én csináltam, nem is kértem, sőt nem is tudtam róla sokáig. Tele van fals adatokkal, elírásokkal és négy éve frissítették utoljára – ez talán jobb is. Amint tudom, le fogom tiltatni. Tehát mostanában magyarázták meg nekem, hogy honlap nélkül ma már egyszerűen nem lehet élni, pláne ha valaki ilyen
néhaközéletiember
, amilyen én vagyok. És be kellett látnom, hogy igazuk van. Pedig nekem ez az egész internetes-számítógépes világ, annak ellenére, hogy naponta használom, annyira idegen...
- Ez tehát nem kényelmes új tulajdonsága a világnak.
- De, éppen hogy nagyon is kényelmes! Már-már elkényelmesítő! Csak valahogy nem otthonos nekem. Annyira más volt, amikor még a táskaírógépbe pötyögtük be a kéziratokat. Egy oldalon hat javításnál több nem lehetett, mert akkor nem fogadta el a kiadó - vagyis egyrészt nagyon kellett figyelni, másrészt a folyamatos újraírásokkal tisztázódott az anyag is, hasznára váltak. Képzelje csak el, mennyit veszít az irodalomtörténet azzal például, hogy ebből a korból már nem lesznek levéltári kéziratok! Nagyon sokatmondó ám olykor egy-egy apró javítás, áthúzás, satírozás... Szóval valóban nagy korszakváltás történt, méghozzá igen rövid idő alatt. Én végignézhettem, méghozzá úgy, hogy előtte is, utána is, közben is felnőtt ésszel figyeltem a világot. Ezért szerencsésnek érzem magam.
- És a gyerekek? A gyerekek is vele változtak?
- A gyerekek ugyanolyanok ma, mint amilyenek az ókori gyerekek is voltak - nagyjából iskolás korig. Addig őszinték. Aztán beköszön az életükbe a társadalom, és egyre nagyobb hatással lesz rájuk. Megtanulnak viselkedni, illedelmesek lesznek, koruk gyermekeivé szocializálódnak. Még mindig sok levelet kapok tőlük, de már közel sem annyit, amennyit egy-két évtizeddel ezelőtt. Ezen majd biztos változtat a saját honlap, a közvetlen elérhetőség. De legalább, ami azokban van, az nagyjából ugyanaz. Meséket írnak nekem, megköszönik a történetet, üdvözlik Éliás Tóbiást, Doktor Minorka Vidort, a Félőlényt... Szeretem olvasgatni őket.
Én egyáltalán nem akartam mesét írni...
- Azért kezdett el velük foglalkozni, amiért Csukás István, vagy az elhallgattatott írók egy emberöltővel ezelőtt - kvázi a megélhetésért?
- Még véletlenül sem! Én egyáltalán nem akartam mesét írni. A Lakótelepi mítoszok címmel megjelent könyvemen dolgoztam éppen, amikor egyszer csak megjelent néhány szereplő: egy kisfiú, egy szétszór és peches varázsló, egy államosított királyság... Jól van, mondom, majd lesztek ti is egy fejezet! De aztán csak nem hagyták magukat. A kézirat nőtt, nőtt... Nem lesz ez így jó, vakartam a fejem, aránytalanul nagy máris a többihez képest és még hol a vége?! Az mese első fejezeteit bevittem Janikovszky Évának a Móra Kiadóba. Azt mondta, jó lesz, folytassam, de a Lakótelepi mítoszok többi novellájára jellemző groteszk, néha fekete humor helyett igazi derű legyen benne! Hadd élvezze az aprónép az életet, amíg kicsi, utána kapnak majd eleget úgyis. Tovább írtam. Egyébként sem tehettem mást. A történet elszabadult,
csak úgy egyszerűen zummbele!
Az írónak egy idő után már kevés befolyása van hőseire. És párhuzamosan dolgoztam a másik könyvön is – nagyjából egy időben jöttek ki a nyomdából.- Kis hercegnek mondta Saint-Exupery, amikor bárányt akart tőle:
Én komoly dolgokkal foglalkozom!
Ön is foglalkozikkomoly dolgokkal
: publikál újságban, internetes folyóiratban, televíziózott is...- Amit felsorolt, igaz, sőt, néha nekem jut a kérdező szerepe egy-egy interjúnál, de azért megmaradok írónak.
- És mi a jobb: kérdezni, vagy kérdezve lenni?
- Ha én kérdezek, fel kell készülnöm az interjúra, és ebből bizony rengeteget lehet tanulni - tehát jó. Persze, csak úgy beszélgetni ugyanúgy szeretek. Ilyenkor válaszként megfogalmazok magamnak is olyan dolgokat, amiket egyébként még talán sosem fogalmaztam meg. Így tisztázódnak bennem.
Le szoktam írni a véleményemet a közélet történéseiről...
- És az belefér a világot nem megváltoztatni, hanem csak leírni, nézni akaró író szerepébe, hogy politizál?
- Nono! Én nem politizálok közvetlen módon! Le szoktam írni a véleményemet a közélet történéseiről, de ezt szigorúan elválasztom az írói munkámtól. Az egy másik műfaj. A regényeimnek semmi közük a publicisztikához. Az utóbbi időben leginkább azért szoktak elővenni az újságírók, hogy miért írtam alá a Demokratikus Chartát? Hát azért, mert elolvastam és sokat bólogattam olvasás közben, hiszen körülbelül 90 százalékban azonosulni tudtam azzal, ami benne volt. Aztán megnéztem egy másik listát, ezen azok szerepeltek, akik már aláírták. Általában olyan emberek, akiket nagyra becsülök, akiknek a nézeteivel legalább nagy vonalakban egyetértek. Azt gondoltam, természetes, hogy aláírom.
- A Demokratikus Charta egyik lényegi eleme a totalitarizmus, közelebbről a szélsőjobboldali eszmék terjedése ellen való tiltakozás...
- Igen, és ez volt az egyik sarkalatos pont, ami miatt aláírtam. Engem érdekel a történelem. Van képem a Horthy-korszakról, a szocialista éráról és a jelenkorról egyaránt. Az első a normává emelt, kirívó társadalmi egyenlőtlenségek miatt taszít leginkább – és tudjuk milyen katasztrófába torkollt. A Rákosi–rezsim rettentes volt, de egyetlen legyintéssel összemosni a szocialista korszak negyven évével egyszerűen gyermeteg dolog - viszont jól forgatható politikai tőke... Divat mostanában egyenlőségjelet tenni a fasizmus és a bolsevizmus közé: egyik kutya, másik eb. Egyszerű, demagóg képlet, lehet szajkózni, se gondolkozni, se ismeretet szerezni nem kell hozzá. Pedig a két totalitariánus rendszer vitathatatlan hasonlatosságain túl lényegi különbségek is vannak. Hogy csupán egyet említsek: fajelmélete csak Hitlernek volt.
Az író feneke...
- Melyik korszakból való a kedvenc írója?
- Nem egyszerű kérdés, mert nem csak egy kedvencem van. Éppen most fordítom Nabokov Lolitáját – újra. Pontosabban Edward Albee színművét fordítom, mely valójában a Lolita dramatizálása. Albee természetesen bőséggel használ Nabokov-szövegeket, így a saját, korábbi fordításomból mazsolázgatva magyarítok. Nabokov igazi zseni volt. A nyelv árnyalatai, gazdagsága, az iróniája – egyszerűen elképesztő. De ott van mondjuk az élő kortárs, Mario Vargas Llosa, akit talán még nála is jobban szeretek, holott tudom, érzem róla, hogy nem géniusz,
csak
nagy író. A zseni másfajta minőség, másfajta agyberendezés. Egy cikkanás, egy villanás és hirtelen világossá lesz valami nagyon fontos dolog, ami addig rejtve volt. De akár zseniről, akárcsak
nagyszerű íróról van szó minden soruk mögött érezni a szívós munkát.- Ön hogy ír?
- Hol könnyebben, hol nehezebben. De rám is vonatkozik az a régi igazság, hogy az írónak a kezén és a fején kívül még egy olyan testrésze van, ami nélkül semmire sem menne – és ez a feneke...
