A választások utáni reggel is felkelt a nap. Talán sokakban volt ez ügyben kétség. Valahogy nem tudták az emberek elképzelni, mi is vár most az országunkra. Talán a félelem volt az az érzés, ami közös volt, még ha nem is ugyanattól félt mindenki.
Jelentem felkelt a nap. Mindenkinek egyformán. Azokra is ugyanúgy süt, a szürke felhőkön átszűrődő napfény, akik hagyták, hogy hosszú éveken keresztül ez ne legyen így minden magyar állampolgárral. Voltak és vannak, akik elől módszeresen el lett takarva a fény, és az árnyékba lettek szorítva. Majd mélyebbre és mélyebbre taszította őket a hatalom és a tömeg.
Nem múlik el az elmúlt másfél évtized nyom nélkül. Nemcsak a mindennapjainkon hagyott nyomot, a lelkeken is. Sokak lelkén. A félelem sem múlik el egyik pillanatról a másikra, de a remény lángjának felvillanása talán az a kiinduló pont lehet, aminek fénye megmutatja az utat kifelé a fényre.
Sokakban talán jogosan volt meg a félelem, hogy vajon az a voks, ami valami ellen, de egy új mellett szólt, valóban biztos a jó döntés-e. Természetesen ez ma még, nem tudhatjuk. Holnap sem fogjuk tudni. Persze idővel lesznek jelek, amikből következtethetünk és ha úgy alakulna legkésőbb négy év múlva újra jelzést adhatunk arról, ha az a bizonyos láng csak pislákolna és nem mutatja a fényre vezető utat. De ez a jövő zenéje.
A láng fellobbanásának fénye arra biztos elég volt, hogy az irányt megmutassa. A gyógyulás útja sokszor fájdalmasabb és hosszabb tud lenni. Sokan kellenek hozzá, ahogy tegnap este is rengetegen kellettek láng fellobbanásához.
Felkelt ma is a nap. Ugyanúgy, ahogy az elmúlt 16 évben. Mégis egy kicsit, más ma kimenni az emberek közé, az utcára. A fejet kicsit bátrabban lehet feljebb emelni. Ma szabad elkezdeni elhinni, hogy valami jobb lehet, hogy nem csak másodrangú állampolgár lehet a hazájában az ember.
Mert a fellobbanó fény, a majdnem egy órás győzelmi beszédben elhangzó egy mondat, felveti, hogy család lehet mindenki, és nem a hatalom mondja meg ki számít annak. Hogy nemcsak két típusa van az embereknek, hanem sok színűek. Hogy nem bűn a létezése azoknak, akik eltérnek a normától, a társadalmi elvárásoktól. Hogy a könyvesboltokban nem lesz szégyen a fóliázott könyvek között keresgélni, sőt fólia sem lesz. Hogy nem lesz a legnagyobb bűnnel, összemosva, ha másképp szeret valaki.
"...olyan ország, ahol senkit nem bélyegeznek meg, azért, mert más gondol. Mást gondol, mint a többség. Senkit nem bélyegeznek meg azért, ha mást és máshogyan szeret, mint a többség."
- hangzott el a Magyar Pétertől tegnap este.Szól ez mindenkinek, nem csak az LMBTQ+ közösségnek. Ez nekünk szólt, az Európai Unió állampolgárainak, hogy elindultunk vissza a jövőnkbe.
A bizakodás mellett két dologra van most szükségünk. Első sorban türelemre. Nem 16 évnyire! De mindenképpen szükség lesz rá. Tudjuk, látjuk és érezzük, hogy sok baj van. De a feladatok melyek megoldásra várnak, nagy eséllyel indukálják a rész feladatok megoldását is.
Másodsorban pedig kritikusnak kell maradnunk. És jobban kell figyelnünk. Nem engedhetjük és nem hagyhatjuk, hogy újra megtörténhessen bármi az elmúlt évekből.
Ezek most a legfontosabb feladatok. Időt adni és figyelni, ébernek maradni. Nem hagyni magunkat. Mondani, ígérni lehet. De van, ami ennél többet árul el. Még valamikor évekkel ezelőtt Orbán Viktor azt mondta, „Ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok!” Most a magyarok és a világ szeme Magyar Péteren. Vajon tényleg úton vagyunk vissza a jövőnkbe?
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
