Az első és legnyomósabb érv, amiért sürgősen jegyet kell foglalni: ez egy kamaradarab, kevés nézővel és még kevesebb szabad hellyel, hónapokra garantált teltházzal. És lefogadom: kultikus lesz. Én a házi főpróbát láttam, de megnézném újra, pár héttel később is.
A kortárs ősbemutatókat meg kell becsülni, pláne, ha egy 33 éves fiatal (Székely Csaba) adja drámaírásra fejét, és amit csinál, az nagyon rendben van. Hozzá jön egy karizmatikus rendező, Béres Attila, aki odarakta:
ilyen lendületes, összerendezett játékot rég láttam, nem csak a WSSZ-ben, más színházakban is.
A végeredmény egy olyan Vitéz Mihály lett, aminek a címe a legunalmasabb, ami mögött egy karikatúraszerűen felvázolt képet kapunk a múltról (és persze magunkról), különböző ideológiák által felkapott, talapzatra emelt nemzeti hősökről, kalandorokból lett diktátorokról. Változik valami? A történet ugyanaz, talán csak az uralkodó bizalmasának pénzzel tömött Gucci táskája más minden korban.
Ennyi nyelvi-képi humort színpadon ritkán látunk. Jelmezekben, játékban és szövegben egyaránt.
Dinamikus: például a harc helyet olajoshordón doboló harcosok olyan spiritusszal játszanak, hogy beleborzongok, nem lehet nem a hatása alá kerülni. (Talán egyetlen negatívum: a második felvonás kicsit hosszú, lenne miből húzni, például a győzelmi buliból, ami sodró, csak kicsit már sok.)
Az alap, ha valaki nem tudná, hogy nemrégiben Weöres Sándor emlékévet ünnepeltünk, ennek örömére hirdettek tavaly egy drámapályázatot, ahol megkötésként csupán annyi szerepelt, hogy a művek Weöres Testamentum című írásának szellemében kellett, hogy megszülessenek. A 173 jeligés írás közül végül Székely Csaba Vitéz Mihály című drámája lett a nyertes, aki megnézi az előadást, meglátja miért. És csak a véletlen hozhatta, hogy két fiatal és tehetséges marosvásárhelyi, Béres Attila (a rendező) és Székely Csaba (a drámaíró) összetalálkozott, és
egy csattanós sallert adott, nemcsak Romániának és Erdélynek, Székelyföldnek, hanem a mostani, lomtalanításra váró európai politikai elitnek is.
Szerencsés csillagzat alatt állt össze az erdélyi kommandó, valami nagyon összejött.
„A múlt szemetéből tákolod össze a jövőd”. Nem is érdekes, hol hallottam ezt a szlogent, de nagyon találónak érzem erre az előadásra, a díszletre, a jelmezekre, szintúgy a mondanivalóra is. Ahogy a mennyezetről lógó rozsdás alkatrészekre is, amiből jövőnket tákoljuk össze, ahelyett, hogy kidobnánk a szeméttelepre. Mert így aztán semmi sem változik, csak a díszlet más. Vagy az sem.
Adva van egy vidéki surmó kereskedőből lett karizmatikus Mihály vajda, vele szemben egy homoszexuális magyar erdélyi fejedelem, és annak a töketlen pap testvére.
Vitéz ügyes manipulátorként uralkodójuk ellen fordítja a székelyeket, ügyeskedéssel hazavágja a törököket és egy időre kijátssza a németeket. Egy kalandvágyó karrierista, akinél nincs becsületszó, és aki a saját hazugságait és képzelgéseit is komolyan veszi. Ráérez a hatalom ízére, a szemünk előtt válik véres kezű diktátorrá, aki megállíthatatlanul tör előre.
A sűrűjében ott van Kelet-Európa és a hátulról a bábokat mozgató német népség nyers és szemtelen karikatúrája. A Trianon-pólós magyarok az első fenyegetésre betojnak, és válnak lelkes talpnyalókká. A szűkszavú székelyek gondolkodás nélkül levágják az amúgy jámbor magyar fejedelem fejét. Az eu-bürokrata németek, tucatnyi Angela Merkel, focit néznek és kiskutyaként hordozgatják Conchita Wurstot. És amikor hadba lépnek, rettegett tábornokuk maga az USB-ről programozott Terminátor. Akinek katonái hegesztőálarcban dobolják a Star Wars emblematikus szignálját.
És ez mind, bármennyire tömények tűnhet is így, nem sok, nem bóvli, hanem egyben, és a helyén van.
A padló mindvégig behintve „sóval” - valami fehér és műanyag izével -, ami úgy rastog a csizmák és körömcipők alatt, mint a hó. Behintve sóval, Szodoma és Gomora, behintve hóval, ami mindent elfed, de meglátszik rajta a legkisebb vérfolt is, hogy más kódot ne adjak a megfejtéshez.
Már nem tudom hányadik érv, elvesztem a számolásban, hogy a színészek a legkisebb szerepekben is brillíroznak, ütős Horváth Ákos, székelyként és Terminátorként is, ahogy szeretni való András fejedelem (Balogh János), és nagy kedvencünk lesz a hamvas-fiatal Jámbor Nándor is. Kidolgozott, éles karaktereket adnak, lubickolnak a szerepekben, és még sorolhatnám, ki mindenkire érdemes még odafigyelni.
Két dicséret külön is jár: az első és legnagyobb a taplónak, Vitéz Mihálynak (Bajomi-Nagy Györgynek), nélküle nincs ez a dráma. Aki a szemünk előtt vedlik át, lesz focimelegítős suttyó kereskedőből rettegett diktátor (aki minél véreskezűbb, annál nyálasabban elegáns, és annál nagyobb aranymedál lóg a nyakában). Bajomi legnagyobb érdeme a hitelesség, hogy komolyan veszi a figuráját, ettől bukása tényleg tragédia, még szurkolunk is neki, mert végig egy esendő és szerethető figura marad. Nagy titok ez, úgy kigombolni a talapzatáról leemelt, szentségtelenített nemzeti hőst, hogy ne legyen az bántó, nevessünk rajta, de érezzük a fájdalmát is. Na, ez sikerült Bajominak.
Ahogy nagyot szól a Gucci kézitáskával sündörgő, elegáns öltönyös Mertz Tibor is, ő Vitéz Mihály legfőbb bizalmasa, egyben szarkeverő és nemzetközi spion. Jeles jár neki is.
Nem tudom, a románok mit szólnának hozzá,
ha látnák, kalandor vigéc az ő nagy vezérük; de így egy ikonnal kevesebb, egy valós történelmi figurával több. Sikerül a kényes egyensúlyt megtalálni (bár lehet, kiveri majd néhány nézőnél a biztosítékot), hiszen voltaképpen a románok nemzeti hősének, a nacionalizmus nagy bástyájának (alig van nagyobb román város, ahol ne lenne szobra) ledöntése is zajlik. Ez, amiről Weöres Sándor Testamentuma is szól, miért is veszélyes szobrokat, hamis bálványokat emelni - persze ő is kapott egyet, például egy macskásat Szombathelyen.
Mert mi is a történelem? Ahogy a darab egy jelenetében a jakuzziban tökét áztató uralkodó és talpnyaló krónikása megállapítja: az, amit a mindenkori győztesek írni akarnak.
És végezetül, következzék a nagy kérdés, mikor fog az ember ebben a világban boldogulni? Weöres Sándor után szabadon, Székely Csaba is megadja a választ: akkor, ha módot lel arra, hogy ne legyen kénytelen eltűrni, hogy gonosztevők, őrültek, komédiások, mániákusok vezessék, fel bírja ismerni őket, és nem szolgálja többé az ő terveiket.
Kisokos a drámaíróról
Székely Csaba 1981-ben Marosvásárhelyen született drámaíró, munkásságát számos díjjal és elismeréssel jutalmazták. BBC rádiójáték-pályázat legjobb európai dráma díja (Do You Like Banana, Comrades?), Vilmos-díj, Szép Ernő-jutalom, Látó nívódíj, Örkény István Színház drámapályázat első díja, Színikritikusok Díja a legjobb új magyar drámáért (Bányavirág), Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj, Brit Írószövetség Imison-díj, Weöres Sándor Színház drámapályázatának első díja, Színikritikusok Díja a legjobb új magyar drámáért (Bányavakság).
Székely Csaba: Vitéz Mihály (Egy szünettel - 165 perc)
Szereplők:
Mihály, krajovai bán, majd vajda/Bajomi Nagy György
Sztanka, a felesége/Csonka Szilvia
Mihálcsa, bojár/Szerémi Zoltán
Petrosz, kém/Mertz Tibor
Dorina, Mihály nagyanyja/Németh Judit
Sztroje, gazdag bojár, Mihály barátja/egy vallon lovag/Szabó Tibor
Radu, előbbi testvére/egy vallon lovag/Kálmánchelyi Zoltán
Preda, előbbi testvére/egy vallon lovag/Matusek Attila e.h.
Báthory Zsigmond, Erdély fejedelme/Miklós, Mihály fia/Jámbor Nándor e.h.
Báthory András, bíboros, majd fejedelem/Sztojka, bojár/egy főúr/Balogh János
Makó György, székely főkapitány/Novák, zsoldoskapitány/Basta, császári generális/Horváth Ákos
Velika, erdélyi udvarhölgy/egy szajha/Hartai Petra e.h.
Sennyei Pongrác, erdélyi tanácsúr/Mihály szolgája/Kelemen Zoltán
Ravaszdi György, erdélyi tanácsúr/Vass Szilárd
Kornis Mihály, erdélyi tanácsúr/árus/egy székely/Endrődy Krisztián
Fehler, prágai hivatalnok/egy szajha/egy fiú/Edvi Henrietta e.h.
Spiegl, prágai hivatalnok/egy szajha/Tudora, bojárlány/Fekete Linda
Blende, prágai hivatalnok/Vlahovics Edit
II.Rudolf, német-római császár/Avass Attila
Mátyás főherceg, a császár öccse/Szabó Róbert Endre
Katona/prágai hivatalnok/Móri Csaba
Egy szajha/prágai hivatalnok/Németh Gyöngyi
Díszlettervező: Horesnyi Balázs
Jelmeztervező: Pilinyi Márta
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Csatazenék dobra: Vörös Emil
Kellékes: Jenei Ágnes
Súgó: Balogh Lívia
Ügyelő: Győrváry Eszter
Rendezőasszisztens: M. Kapornaki Rita
Rendező: Béres Attila
Ősbemutató: 2015. február 6. 19 óra, Márkus Emília terem
Az előadás megtekintése 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Weöres Sándor: Testamentum
„Ha valaha síremléket, szobrot, emléktáblát kapok, vagy bármely intézet a nevemet viseli, mindegyikre véssék rá e sorokat: Az emberiség akkor fog boldogulni,
– ha rááll az egyetlen józan, ráállható alapra: ha szükségleteit elégíti ki, és nem szenvedélyeit, bosszúvágyait, rögeszméit.
– ha módot lel arra, hogy ne legyen kénytelen eltűrni, hogy gonosztevők, őrültek, komédiások, mániákusok vezessék, fel bírja ismerni őket, és nem szolgálja többé az ő terveiket.
– ha érzi és tudja, hogy erőszakot és elnyomást tétlenül szétnyűni kisebb rossz, mint tettel legyűrni.
– ha úgy tevékenykedik, hogy nem árt vele se másnak, se magának. Ha ezt nem az egész emberiség, hanem csak egyetlen nép tudja: bármily megpróbáltatás és csapás érheti, mindig megerősödve és megsokszorozódva fog felemelkedni. Nem pusztul el, míg hatalom és fölény délibábjai helyett a józan mértékhez igazodik. Mértékét eltanulják a szomszéd népek is, majd azoknak szomszédai.”