Mindannyiunk „bakancslistáján” valahol ott szerepel Erdély. Van, akinek a táj és a nyugatibb területekhez képest érintetlen természet, másoknak a történelem, és az irodalom jeles képviselői, megint másoknak az erdélyi magyarok, rokonok jelentik a meghívót.
A Zrínyi Ilona Általános Iskola 7. „a” és „c” osztályosainak számára nem volt kérdés, hogy hová utazzanak. A lehetséges határon túli kirándulások helyszínei közül gondolkodás nélkül böktünk rá a térképen Székelyföldre. Testközelből szerettük volna megtapasztalni milyenek Erdély természeti csodái, kultúrája, de legfőképp azt megérezni, milyen magyarnak lenni szülővárosunktól kilencszáz kilométerre, egy másik országban, mégis otthon. Tudtuk, hogy nagyon nagy élmény lesz, de többet kaptunk, ettől az utazástól, mint azt előre gondolni mertük.
Kilencszáz kilométer! Ilyen hosszú utazás várt ránk autóbusszal. Az indulás napján Gyergyószentmiklósig, a történelmi Magyarország ezer éves határának közelében fekvő városig jutottunk. Sokan elgondolkodtunk azon, hogy már hátunk mögött hagytuk Nagyváradot, ami Szent László királyunk nyughelye, Ady Endre költőóriásunk életének fontos állomása, majd áthaladtunk a Királyhágón, és még csak ekkor léptük át Erdély kapuját. Kolozsvárott, Mátyás király monumentális szobra előtt, azon töprengtünk, hogy a történelem néha milyen véletleneket produkál. A nagy király nem a családi várkastélyban, Vajdahunyadon, hanem itt a „kincses városban” született. Nagyváradon csatlakozott hozzánk túravezetőnk, Tóth Andrea, aki az erdélyi főúri Kemény család leszármazottjának, Kemény Gézának a párja. Andrea személyében mi is kincset érő túravezetőre találtunk.
A következő négy napon, Gyergyószentmiklósról kiindulva, csillagtúraszerűen utaztuk be Erdély keleti peremét, Székelyföldet. Lehetetlen vállalkozás lenne egy cikk keretein belül papírra vetni minden élményünket. A Gyilkos-tó és a Szent Anna-tó partján kíváncsisággal vegyes borzongással figyeltük a friss medvenyomokat. A Mohos-tőzeglápnál a különleges élőhelyen kívül megismerkedtünk a pajzán székely humorral, vezetőnk Laci bácsi lebilincselő előadásában. A parajdi Sóvidék, Zetelaka festett székelykapui, Tamási Áron és Wass Albert sírja, szép és megindító emlékek. Csíksomlyón, Szűz Mária szobrát megérintve mindenki elrebegte kívánságát, fenn a hegynyeregben pedig megérintett minket a magyarság összetartozását jelképező különleges hely. Elképzeltük, hogy milyen lehet a búcsúkor itt zarándokló százezrek tömege.
Az emlékezetes pillanatok sorában talán a legkülönlegesebbek a székely emberekkel történt találkozások voltak. Gyergyószárhegyen találkozhattunk Böjte atya árváival és nevelőikkel, este az itt élő fiatalokkal töltöttünk tartalmas perceket a táncházban. Csíkszeredán megtekintettük a jégkorongstadiont és beszélgettünk az ott dogozókkal. Kellemes benyomást tettek ránk vendéglátóink, és egy véletlen baleset kapcsán (szerencsére nagy baj nem történt) a helyi kórház dolgozói is. Nyelvi nehézség nem volt, mindenkihez magyarul szóltunk, mindenki magyarul szólt hozzánk. Otthon éreztük magunkat.
Szinte észre sem vettük, de eljött kirándulásunk utolsó napja. Újra előttünk állt kilencszáz kilométer. Hazafelé csak egyetlen helyen álltunk meg hosszabb időre, Marosvécsen, a Kemény-kastélyban. Azt sem felejtjük el, az biztos! Megismertük Kemény Gézát, aki négy éve kapta vissza ősei kastélyát a román államtól. Tőle és a túravezetőnktől, Andreától az Ismerős Arcok zenekar új nemzeti sporthimnuszának eléneklésével búcsúztunk és köszöntünk meg minden élményt. Együtt szólt a refrén: „Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk.”
Molnár Tamás pedagógus
Szombathelyi Zrínyi Ilona Általános Iskola
