Három lány: ez a mi vesztünk, hogy egyvégtében feltételes módban beszélünk

Van ez az elvágyódás. Mániákus, kelet-európai(?), vidéki rossz érzésbe oltott hangulat, ami úgy járja át a csontokat, mint a nyirkos ruha okozta vacogás. Bárhová, csak el innen, csak ne itt! Mert mindenhol jobb, csak épp ott nem, ahol vagyunk!
 
 

Három lány: ez a mi vesztünk, hogy egyvégtében feltételes módban beszélünk

Van ez az elvágyódás. Mániákus, kelet-európai(?), vidéki rossz érzésbe oltott hangulat, ami úgy járja át a csontokat, mint a nyirkos ruha okozta vacogás. Bárhová, csak el innen, csak ne itt! Mert mindenhol jobb, csak épp ott nem, ahol vagyunk!
 
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

Három lány: ez a mi vesztünk, hogy egyvégtében feltételes módban beszélünk

Van ez az elvágyódás. Mániákus, kelet-európai(?), vidéki rossz érzésbe oltott hangulat, ami úgy járja át a csontokat, mint a nyirkos ruha okozta vacogás. Bárhová, csak el innen, csak ne itt! Mert mindenhol jobb, csak épp ott nem, ahol vagyunk!

Hát erről szól a Három nővér, (Hamvai Kornél mai átiratában Három lány) a világ egyik leghétköznapibb drámája, amelyben az a legnagyobb tragédia, hogy annyira nem történik benne semmi, hogy tényleg.

Annyira szerencsétlen, hogy senki sem képes mit kezdeni magával, problémái mocsarával, fecseg, csak fecseg a felszín.

El innen, Moszkvába, Helsinkibe vagy Bécsbe! Ahol jobbnak álmodott a munka, kétszeres a fizetés, bárhová, csak el az olcsó sorozatoktól, el magunktól!

Magyarok, szlávok, vidékiek, periférián élők, természetesen magunkra ismerhetünk minden egyes csehovi mondatban, még kétszáz év múlva is. Fagyasztó a görbe tükör, amit a szombathelyi színház most nagyszínpadon elénk tol! Bizony, semmit sem javultunk azóta - nem tanultunk a csehovi szorongásokból. Generációról generációra ugyanabban a nyomasztó elvágyódásban vagyunk, aztán ahelyett, hogy a jelenünkön javítanánk, a soha meg nem érkező jövőt várjunk.

Csak ne a jelenben lenni!

Mindig később vesszük észre, hogy lehetett volna jó is, ott és akkor, ha megláttuk volna. Milyen hervasztóan fejezi ki már önmagában a nyelvtani szerkezet is… ez a mi vesztünk, hogy egyvégtében feltételes módban beszélünk.

Irína/Hartai Petra még más, szívet tépően szép, ahogy a Három nővér vele - húszéves optimizmusával - indul. Valamikor ilyenek voltak mindannyian… Ő az egyedüli, aki érzékeli maga körül a tavaszt, örül a napsütésnek, és érzi, akár jó is történhet még vele. Fehérben, ártatlanul, kicsattanóan van jól, tőle-vele ragyog a színpad. Hartai Petránál tisztábban, ugyanakkor szexisen bimbózó rózsaként nem is tudnánk elképzelni Írinát.

Aztán, ismerjük a darabot, színről színre, napról napra bekúszik az ő zsigerei közé is a megfáradás, a lassú beletörődés - Csehov drámájában ez a legtragikusabb, színről színre, észrevétlen telik el az élet, szerepről-szerepre halálpontos látleletet kapunk arról, kinek hogy siklik félre álma és hite.

Egyik névnapról a másikra, mindig egy kicsit változik a világ, aztán már nem fut ki sehová, lassan elfogyunk és elszürkülünk. Nem én mondom, hanem Csehov. Hagyjuk sodorni magunkat, pót-szerelembe, pót-munkába, beletörődésekbe. Hízunk, vagy elfogyunk, ki milyen felszívódást vagy eltűnést választ magának a valódi megélés helyet.

Andrej az evésbe (sámlira kuporodva, virslit az elemlámpa fényénél - zseniális színpadi pillanat!) és a szerencsejátékba veszik el, Csebutíkin folyton az újságjába feledkezik, csak gondolkodni ne kelljen! Sokan, mint Olga, azt hisszük, ha halálra dolgozzuk magunkat, attól lesz jobb, vagy ha jönnek sorra a gyerekek, az majd értelmet ad az életnek, de nem. Sorolhatnánk, de figyeljétek meg, színről-színre milyen érzékenyen és finoman alakulnak-kopnak ezek a szereplők is bele a kispolgári ürességbe. Fogy el körülöttük nem csak az élet, hanem a díszlet is - kopnak ki a színek, a tárgyak… Sokat kifejező színpadi eszköz ez is!

Réthly Attila és a szombathelyi társulat megérdemli az elismerést – és nem csak ezért

Ennyire fájdalmasan szép rendezést rég láttam, nem egyszer folytak a könnyeim, a legvégén pedig olyan csavart kapok a Három lánytól, hogy belesajdulok.

Rég láttam ennyire kiforrott, érzékeny, átgondolt színpadi adaptációt. Nem valami nagy régi előadás remake-je ez (a magyar színháztörténetben nincs még egy olyan emblematikus, annyira sokszor legendássá lett darab és előadás, mint pont a Három nővér-rendezések), hanem folyamatos, mai újragondolás. Új hatás minden egyes zenei betéttel, díszlet-elemmel, külső utasítással – a rendezőnek célja van.

Irína - Mása - Olga nekem mindig is ugyanaz az nő, különböző stációkon át – ugyanaz az élet különböző befejezési lehetőségekkel. De egyik sem nyerő. Lehet nincs is jó vagy jobb, ez van. De nem szpojlerezek.

Rosszat semmiképpen nem vártam, láttam már hét elején a 11. huszár úti laktanyás fotókat, árulkodnak már ezek is arról, hogy mi is voltaképpen a csajok koncepciója.

Réthlynek (és a Hamvai Kornél-féle magyar fordításnak) mondatról mondatra van közölnivalója, a szerepek köré hús-vér karaktereket pakol. Ugyanakkor nagyon érzi és látja, ismeri a szombathelyi színészeket. Ez az egyik legjobb – hogy mindenkit szerepében látunk – nincs olyan színész, aki ne dolgozta volna ki alaposan és sikerrel a karaktert, amit kapott. Nem viccelek, figyeljétek!

Bajomi Nagy György bárgyú, hátborzongatóan semmit nem váró arckifejezéssel jön-megy a darab elején, hegedülget az akadémiai karrierjét feladó, sok nyelven beszélő, hivatalnokká lett pali. Aztán amivé lesz, az még félelmetesebb, és nem sok, nem hiteltelen, csak telitalálat, ahogy babahordozókkal felmálházva kering céltalanul a tömegében erős Moszkva felirat körül, vele veszünk el mi is...

Szabó Tibor hasonló pályát ír le Kulíginnal, főszerepet csinál belőle. Belesajdulunk mi is abba a kispolgári boldogságba, és abba, ami mögötte van, ahogy az ő élete is megy finoman a lefolyóba, amit ő Mása férjeként közben, fagyasztóan magányosan átél...

És sorolhatnám, de a legszebbek, legjobbak, akiken az egész előadás nyugszik, ők a lányok: Olga/Nagy Cili, Mása/Alberti Zsófi, Irína/Hartai Petra. És negyedikként, méltóan irritálóan – ott a korlátolt feketemágus Natása/Gonda Kata. A céltudatos vámpír, aki talán egyedüliként a helyén érzi magát.

Szépek, színesek a lányok, aztán kopik el a szín jelmezről, szürkül a smink, Másán túl, szürkül elfelé mindenki, alakul át sztahanovista dolgozóvá Olga is. Jól kidolgozott színpadi megoldásokkal, mint a lassú víz sodrása, alig érezni, végül aztán mindenkit elmos, de észre sem veszed, hogyan.

Persze, gondolhatják, ki az a marha, aki ahelyett, hogy nyugalommal inná otthon a teáját vagy a sörét, inkább színházba megy, pláne Csehovra. Aztán ott siratja mások elvesztett, sivárrá lett életét, sok kis görcsét, amivel nem jut valahogy sehová. Jó ez? Abban bízik, valamivé csak összesűrűsödik ez az egész, hogy a szenvedésnek, unalomnak csak van értelme...de nem, Csehov tudta, hogy nem ez a lényeg. Hogy aztán mi?

Anton Csehov: Három lány
(Egy szünettel - 190 perc)

Szereplők:
Ólga/Nagy Cili
Mása/Alberti Zsófi
Irína/Hartai Petra
Andrej/Bajomi Nagy György
Natása/Gonda Kata
Csebutíkin/Szerémi Zoltán
Versínyin/Orosz Róbert
Kulígin/Szabó Tibor
Tuzenbah/Antal D. Csaba
Szoljónij/Horváth Ákos
Fedótyik/Jámbor Nándor
Róde/Kenderes Csaba
Ferapont/Avass Attila

Díszlettervező: Cziegler Balázs
Jelmeztervező: Velich Rita
Fordító: Hamvai Kornél
Korrepetitor: Falusi Anikó
Kellékes: Gayer Helga
Ügyelő: Móri Csaba
Súgó: Győrváry Eszter
Rendezőasszisztens: Balogh Lívia
Rendező: Réthly Attila

Bemutató: 2019. február 15. 19 óra, Nagyszínpad

http://wssz.hu/tartalom/cikk/harom-lany

 

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 


 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés