Egy látogató megrendítő írása egy kiszolgáltatott betegről a Markusovszky Kórházban

„Az Apósom négy napja fekszik a Markusovszky kórházban a pulmonológián, és borzasztó elkeserítő dolgokat láttam. Azonban én nem az egészségügyet szeretném szidni, sem az orvosokat, sem az ápolókat. Sőt!”
 
 

Egy látogató megrendítő írása egy kiszolgáltatott betegről a Markusovszky Kórházban

„Az Apósom négy napja fekszik a Markusovszky kórházban a pulmonológián, és borzasztó elkeserítő dolgokat láttam. Azonban én nem az egészségügyet szeretném szidni, sem az orvosokat, sem az ápolókat. Sőt!”
 
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

Egy látogató megrendítő írása egy kiszolgáltatott betegről a Markusovszky Kórházban

„Az Apósom négy napja fekszik a Markusovszky kórházban a pulmonológián, és borzasztó elkeserítő dolgokat láttam. Azonban én nem az egészségügyet szeretném szidni, sem az orvosokat, sem az ápolókat. Sőt!”

Olvasónk küldte ezt a megrendítő levelet, melyben egy kiszolgáltatott beteg embertelen sorsáról ír a szombathelyi kórházban.

Az írás olvasása során valóban belegondoltam abba, hogy mi lesz, ha én vagy egy hozzátartozóm kerül hasonló helyzetbe. Vajon megfelelő gondoskodást, odafigyelést kapunk?

Ellenőriztük, a levél mögött valós személy áll.

A panaszokkal és azok kivizsgálásával kapcsolatban elküldtük kérdéseinket a Markusovszky kórháznak, illetve egy betegjogi képviselőnek.

Amint megkapjuk a választ, közöljük.

A látogató levele:

Az Apósom négy napja fekszik a Markusovszky kórházban a pulmonológián, és borzasztó elkeserítő dolgokat láttam. Azonban én nem az egészségügyet szeretném szidni, sem az orvosokat, sem az ápolókat. Sőt! Azt látom, hogy az ápolók pihenés nélkül dolgoznak, adnak szolgálatot 12 órában, majd mennek át a belgyógyászatra ember hiány miatt, pihenés nélkül. Felfoghatatlan, honnét van erejük, mert az biztos hogy nem a munkabér motiválja őket ekkora teherbírásra.

Ami engem elkeserít az az, hogy hogy mennyire igaz a mondás: „Adj egy ember kezébe hatalmat, és megláthatod igazi jellemét.”

A segédápolók szívvel lélekkel erejükön felül igyekeznek mindent megtenni, hogy a szenvedők kínját enyhítsék, amennyire csak lehet, kiszolgáltatottságukból fakadó elkeseredettségét csökkentsék, hitet, szeretet, törődést nyújtva. Mindezalatt nincs szavuk, sem joguk, sem hatalmuk a körülmények felett.

Majd jön a főszereplő, a szakápoló, aki a hatalmat kapta és a jellemét megmutatta.

Első nap berontott a kórterembe, odarobog az ágyban alvó embermaradványhoz (mert embernek már azt a testet nem lehet nevezni), aki alszik, mert vélhetően le van szedálva. Csont és bőr csupán, tátott szájjal alszik, mert lélegezni nehéz neki, a szakápoló pedig álmában elkezdi a joghurtot kanalazni a szájába.

Ahogy mindannyiunk reagálna, ez az ember is próbálja a nyelvével igazítani a szájában az ételt félálomban. Ekkor a szaktekintély kiabálni kezd vele, hogy ne rágja, csak nyelje le. Biztos mindenki volt már náthás, eldugult orral, és tudjuk, hogy milyen nehéz úgy enni, hogy nem kapunk levegőt közben rendesen. Esélyt sem kap, belekanalazza. Majd összekenve az egész arcát otthagyja. A gyógyszerek és az állapota miatt az ember elalszik és tátott szájából a belekanalazott joghurt folyik ki. Mi, látogatok megyünk oda, hogy az arcát megtisztítsuk, hogy a többi beteg legalább ne lássa, és maradjon étvágya enni. A beteg felébred a mosdatásra és nehezen érthetően nyöszögi, hogy szomjas. Megitatjuk kanállal, türelemmel, és végtelen hála csillog a szemében.

Majd másnap. Ebédidő. Behozza az ebédet a takarítónő, az ablakba teszi. Várok, mikor és ki jön őt megetetni. De nem jön senki. Végül megérkezik a takarítónő, és úgy, ahogy behozta a menüt, úgy el is viszi. Ismét nem evett ez az ember. Pedig éhes, szomjas, igyekszik jelezni, de nem tudja. Nem kap esélyt. Nincs figyelem, nincs törődés. Elgondolkoztam. Nem jön látogató. Nincs senki aki gondját viselje, és senki, aki kiállna érte. Pedig él! Ember! Embertársunk... és szemet hunyunk felette?

Könnyes szemmel indulok haza. Nem tud bennem megfordulni, hogy ilyen sorsra jutunk mind?

Ilyen emberek gondoskodnak rólunk is majd, ha nem lesz, ki gondoskodjon rólunk:

Másnap összeszedem magam, és igyekszem a magam hozzátartozójára koncentrálva érkezni a látogatásra. Ismét nem sikerül.

A kórterembe érve látom, hogy a csont és bőr ember a földön kuporog, kapaszkodva az ágy lábába próbál lábra állni. Nagyon gyenge, remeg minden íz benne, erőtlen, elesett és a földön van. Pelenkában, nadrág nélkül, egy pólóban, és mondja, hogy gyenge a lábam, segítsen felállni.

Azonnal kiszaladok és ismét a rangos szakápolóba botlok. Mondom neki, hogy a 111-es szobában, a berácsozott ember kiesett az ágyból és a földön van éppen. Erre ő, teájával a kezében közli, hogy jó, majd jön, és flegmán odakiabálja a kolléganőjének, hogy: „Még is csak ki kellett volna kötni, én mondtam.”

Visszamegyek, nem bírom tétlenül nézni. Nem siet mögöttem senki, hogy segítsen a betegen, hát én nem bírom a földön hagyni. Székre ültetem, kezét az ágyra teszem és kérem, hogy kapaszkodjon, le ne essen, míg törlőkendőért megyek. Mert az ember ismét a maga hányadékában úszik. Letörölgetem, amennyire lehet. Szomjas, inni kér, alig értem. Megitatom, és ekkor beront a nagyságos asszony, hatalmával, jellemével és azt mondja menjek ki, míg ezt az embert kikötözi.

Itt elpattant a cérna nálam. És kérdeztem, hogy menjek ki?

Ezt az embert ön a földön hagyta, míg elment teázni, lemosdattam, felültettem, megitattam, és most, hogy kikösse, mint a kutyát (amiért ma már büntetnek), kiküld? Miért? Ekkor kérdeztem meg, ki ő itt? Ő itt a szakápoló. Ő itt a rangos nővér. És ekkor eldöntöttem, ez nem maradhat így, anélkül, hogy mindenki megtudná, mi folyik itt.

Közöltem is, hogy ebből újságcikk lesz, ha addig élek is, az embereknek tudniuk kell, mi folyik itt. Nem az én hozzátartozóm ez az ember, de ember, beteg és elesett. És láthatóan ép elméjű, csak nincs ereje, hogy elmondja, min kell keresztülmennie. És feltételezem, ez nem véletlen.

Szándékosan fogják a nemtörődömséggel a halálba küldeni? Nincs mellette család, sem rokon, sem védőügyvéd, sem az angyalok. Semmit sem ér az élete a szaktekintély számára. Eggyel több vagy kevesebb, mindegy. Nincs ki felelősségre vonja a nővért, nincs ki felülbírálja. Büntetlenül tehet, ő itt az "Úr"! Egyértelmű, hogy az életben sehol nincs hatalma, sehol sincs tisztelve, itt éli ki az életben való elnyomottságát tehetetlen, védtelen beteg embereken.

Mikor kivonult a kórteremből, egy másik idős beteg (akit régről ismerek, mert tanárom volt annak idején), azt mondta: „Végre! Azt hittem, nem tálal ki itt senki sem.”

Ezzel szeretném elmondani, hogy nem szabad általánosítani. Mert van, aki haza sem megy és mindent megtesz, amit tehet, amire ereje és lehetőségei elégnek bizonyulnak. De hiába. Ha az osztályon ilyen embertelen ember uralkodik, akkor pokollá lesz az ott fekvők ideje, és akár az életükbe is kerülhet egy-egy ilyen hatalommal visszaélő szívtelen kegyetlensége.

 

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 


 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés