Vitray Tamás: Amióta csak pislákolok, a hiányom sokkal erősebben hat, mint a jelenlétem

A Kossuth-díjas riporter tegnap Szombathelyen járt. Jordán Tamással közösen meglátogatták Törőcsik Marit. Aztán leültek a WSSZ-ben, teltház előtt nagyot beszélgettek.
 
 

Vitray Tamás: Amióta csak pislákolok, a hiányom sokkal erősebben hat, mint a jelenlétem

A Kossuth-díjas riporter tegnap Szombathelyen járt. Jordán Tamással közösen meglátogatták Törőcsik Marit. Aztán leültek a WSSZ-ben, teltház előtt nagyot beszélgettek.
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

Vitray Tamás: Amióta csak pislákolok, a hiányom sokkal erősebben hat, mint a jelenlétem

A Kossuth-díjas riporter tegnap Szombathelyen járt. Jordán Tamással közösen meglátogatták Törőcsik Marit. Aztán leültek a WSSZ-ben, teltház előtt nagyot beszélgettek.

Tényleg jó volt hallani Vitray Tamás hangját, látni öregúrként, a megszokott, kedves félmosollyal az arcán. Egy rég nem látott ismerős. Koptatott rajta is az idő, néha köhécselt, ennyi belefért – ugyanaz a kisugárzás, nyugodt okosság, mit neki nyolcvanöt év!

Nem lett igaza, azt hitte, alig lesznek majd kíváncsiak rá Szombathelyen, hogy elfelejtették. Ahogy fogalmazott: „Az a helyzet, hogy amióta nem vagyok aktív, csak pislákolok, hiányom sokkal erősebben hat, mint jelenlétem.”

Ehhez képest pótszékes teltházat hozott össze, olyan szombathelyieket (intézményvezetőket, helyi képviselőket) láttam a sorokban, akik akármire nem mozdulnak ki. Beszélgetőtársa Jordán Tamás bohókásabb, csapongóbb szerepben, de tudott annyira érdeklődő lenni, hogy a több mint másfél órás beszélgetés után is szívesen hallgattuk volna még kettősüket. Vitray tud még finoman irányítani, hihetetlen ügyesen mesél, építi fel történeteit, sajátjaival is ugyanúgy varázsol, mint annak idején beszélgetős műsoraiban másokéval.

Mielőtt elkezdődött az este, még közösen elmentek a szombathelyi kórházba

És meglátogatták Törőcsik Marit. Vitray őszintén elmesélte, szerinte már nem valószínű, hogy Törőcsik valaha még egyszer színpadra állhat. Beteg, tényleg beteg. Elmesélte, hogy amikor anno az Ötszemközt című műsorban, még fiatal színésznőként behívta, az egyike volt azoknak a riportalanyoknak, a 21-ből, akik hihetetlen mód megnyíltak ebben a fura, eldugott kamerák közti térben.

Érdekes volt, ezt is elmesélem, maga a műsor keletkezéstörténete

Vitrayt a hetvenes években kiküldték a magyar televíziótól az USA-ba egy száz napos tévés kurzusra. A legjobbak közzé, hogy ellesse, hogyan kell profi módon a tévés talkshow-kat megcsinálni. Kint két dolgot látott, amit úgy gondolt, Magyarországon biztosan nem lehet adaptálni: hogy a riportalanyok nagyon nyitottak, és könnyedén tárulkoznak fel a kamerák előtt, ráadásul fizetett nézők előtt, akik akkor tapsolnak vagy nevetnek, amikor arra intik őket. Ma már bevett gyakorlat lett, de akkor ez elképzelhetetlen lett volna.

Amikor hazajött, kitalálta, pont az ellenkezőjét csinálja meg annak, amit Amerikában látott. Készít egy olyan beszélgetős műsort, ahol egyáltalán nincs néző, egy olyan zárt térben, ahol még a kamera sem látszik, nincs bevágás sem. Ez lett az Ötszemközt című sorozat.

Egy tudósítás merjen szubjektív lenni, tanultam meg ma este Vitraytól, pláne ha nem a kamerák előtt zajlik

Erről Szepesi György kapcsán beszélt a legendás tévés, akivel köztudottan sohasem szerették egymást, komoly riválisok voltak. Jordán Tamás meg is jegyezte, bizony volt idő, amikor úgy nézte a focimeccseket, hogy bekapcsolta a tévét, de lehalkította a hangot (ahol elvileg Vitray közvetített), közben meg hallgatta a rádióban Szepesit. Mert olyan átéléssel tudta mondani, igaz, néha a fele sem volt igaz. Erre Vitray: Szepesinek ez volt a dolga, kiszínezni a valóságot, átfolyatta magán az eseményeket, szubjektívvé tette. A tévés közvetítés más műfaj, a néző is látja a lényeget, ott inkább magyarázni kell.

Mesélt még „kalandos gyerekkoráról”, regénybe illő, megrázó eseményekről

Nem fogom részletesen elmesélni, csak érzékeltetni szeretném: édesanyja 17 éves volt, fodrászsegéd, egyszerű családból származott. Volt egy nagy szerelme, akinek a jómódú szülei eltiltották a lánytól a fiút, és kiküldték Párizsba tanulni. A lány bosszúból a tánciskolában az első férfivel, aki felkérte táncolni, összejött, hozzá is ment feleségül, és teherbe esett. Hat hónapos terhes volt, amikor szakítottak, és hazaköltözött a nagyszülőkhöz. Koraszülöttként, hihetetlen kis súllyal született meg Vitray Tamás. A nagyszülők nevelték, édesanyja dolgozott, aztán, amikor visszatért a fiú Párizsból, ők újra összejöttek. Csakhogy a házassági szerződésben kikötötte a család, hogy nem viheti magával a fiát, Vitrayt. Ő maradt a nagymamánál. (Édesanyja Auschwitzban halt meg). Mindezek ellenére, mesélte, nagyon szép gyerekkort élt meg, boldog kisfiú volt.

Nagyapja "fertőzte meg" a színházzal, aki nappal könyvkötőként, esténként a Vígszínházban "főellenőrként" dolgozott, úgy, hogy alellenőrökről senki nem tudott. Háromszor vagy négyszer próbálkozott a színművészetivel, rendező szakra jelentkezett, de a legutolsó rostán mindig kiesett. Aztán díszletmunkás lett a Magyar Néphadsereg Színházában. Az Idegen Nyelvek Főiskoláján angol sajtó szakon tanult és a Honvédelmi Minisztériumban fordítóként dolgozott, majd rövid ideig a Magyar Rádiónál, a Chemolimpexnél, a Kínai Népköztársaság Nagykövetségén.

Szóba került még legendás első tévés szereplése is: 1958. augusztus 5-én volt, amikor angoltudása miatt kérték fel amerikai atlétákkal való interjú készítésére. Ez két okból is emlékezetesre sikerült: egyrészt a riporter és Rafer Johnson atléta közti magasságkülönbséget (hogy egy képkivágásba beleférjen a fejük) úgy hidalták át, hogy Vitray sámlira állt; másrészt abban a hiszemben dolgozott, hogy felvétel készül, csak utólag tudta meg, hogy élő adás volt.

Miközben Vitray mesélt, azon gondolkodtam, mi hiányzik nekem a mai televíziózásból

Miért is néznek a gyerekeim sokkal inkább youtubeteket, mint tévébemondókat, mit tudtak ezek a régiek, a televíziózás hőskorának arcai, és mit nem a maiak?

Változott a világ, persze, egy viszont nem, a kisugárzás. Vitray a maga hihetetlen alacsony méretével (állítólag két kiló sem volt, mikor koraszülöttként a világra jött) belső egyensúlyával most, nyolcvanöt évesen is meggyőző, személyes, kedves és udvarias. Olyan ember, akit jó nézni, tanulni lehet tőle, kíváncsi és nyitott.

Mindig is szerettem volna találkozni vele, gyerekkorom egyik meghatározó személyisége volt, úgy nőttem fel, hogy éjjel-nappal ott szólt a nappalinkban a tévé, szinte családtagok voltak a bemondók és a riporterek, köztük ő is. A Terefere, a Csak ülök és mesélek közt nőttem fel, adásról-adásra éltünk.

Ahogy aztán Vitray is megfogalmazta, akkoriban, az ő idejében a műsorvezetők nem akartak mások lenni, gazdagabbnak vagy okosabbaknak tűnni a nézőnél, csak olyanok voltak, mint mi, közemberek. Mari és Juli a tévéből, mint családtagok, úgy beszéltek és viselkedtek.

Egy riporternek igazán nincs szüksége semmilyen különleges képességre, közölte Vitray, egy fontos, nélkülözhetetlen tulajdonságának kell lennie, az a kíváncsiság. „Az, hogy valakinek ne legyen saját érdeklődése az iránt, akivel beszélget, az még a civil embernél sem jó. Ülök egy társaságban, most már huszonegy éve lakom ugyanott, ahol lakunk. Nagyon helyes aranyos emberekkel, úgy hívom csak őket, hogy a „gödi köménymag”. Civilek abszolút, van köztük mérnök és orvos, és ha összejövünk, onnan látom, hogy valami más az én szakmám, mint amilyen az övék, hogy amikor elkezdünk beszélgetni, ők velem ellentétben semmit és senkit nem hallgatnak végig.” ”

Vitrayt tényleg még más fából faragták.

 

 

Támogass, hogy még több és jobb cikkeket írhassunk!

A Nyugat.hu, amit épp most olvasol, háttérhatalom nélkül, hirdetésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Célunk a hiteles, igazságkereső hírgyártás, a jó tartalom. Ehhez kérjük támogatásodat! Kattints és légy részese a szabadságnak.

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 


 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés