Új pókfaj a magyar médiában, avagy az ál-feketeözvegy

Ennek ellenére mégis sokan felfigyeltek a budapesti társasházat otthonául választó „gyilkos pókra”. Ezzel a hírrel gyorsan tele lett a hazai sajtó. Ami a legszomorúbb, hogy az eddig felelősnek tartott médiacsatornák is kaptak a hirtelen megugró olvasottság reményében a hír közlésének lehetőségén.

Mindezt úgy tették, hogy nem vették a fáradtságot arra, hogy a „hírhedt szörnyetegeket” megmutassák egy olyan biológusnak, aki látott már fekete özvegyet, avagy elvégezte az „állatrendszertan” című felsőoktatásban oktatott tárgyat, melynek keretében általánosan oktatják azt a tipikus, úgynevezett fakultatív épületlakó pókfajt, melynek kétpettyes faggyúpók a Herman Ottó által adott neve, s a tudomány Steatoda bipunctata néven ismeri.

Sokkal több magyar lakásban megtalálnánk, mint ahányban esetleg ebben a pillanatban éppen nincs egyetlen példánya sem. Ezt az emberre teljességgel ártalmatlan pókot sikerült a „jó szándékú vadállatbefogónak” „azonosítani” a Dél-Európában valóban előforduló fekete özveggyel (Latrodectus tredecimguttatus). Az újságírás vitézeinek persze arra futotta, hogy toxikológus orvosok szakvéleményét is kikérjék a hazánkban elérhetetlen ellenszérumokról, és a Latrodectosisnak nevezett pókmarás gyötrelmeiről.
Lévén pókokkal foglalkozó biológus vagyok, magam is érdeklődéssel figyeltem a híreket, és igyekeztem megnyugtatni a tőlem érdeklődőket.

Örvendetes módon megtörtént a „nem várt” fordulat. Azonosításra beszállították a „hírhedt állatok” tetemeit dr. Samu Ferenc arachnológus (pókász) barátom budapesti laboratóriumába.
Tőle kaptam első kézből a telefonhívást a fenevadak tényleges kilétéről. Fentebb már elárult gyakori épületlakó pókok példányai tartották rettegésben azokat, akik, amúgy ténylegesen okkal féltik gyermekeik és a maguk egészségét az újabb és újabb nem várt veszélyektől.
A felelőtlen rémhírkeltőknek illene, hogy nyilvánosan bocsánatot kérjenek mindazoktól, akiknek rossz közérzetet, netán álmatlan éjszakát okoztak.
Nem kevésbé illene bocsánatot kérniük maguktól a pókoktól is, akiknek az amúgy is rossz hírét tovább sikerült rontani, sőt, néhány lakásban bizonyára a hír hallatán az „írmagjukat” is gyorsan kiirtották.

Minden jó, ha a vége jó. A két magát exponáló fiatalemberen kívül a média kard- és tollforgatóinak sem ártana, ha a bocsánatkérésen kívül levonnák az ügy tanulságait, és elolvasnának néhány tanmesét. Például azt, amikor valaki a sok vaklárma révén elvesztette a szava hitelét, és akkor sem hittek neki, amikor tényleg baj volt, és valóban segítségre lett volna szükség.

Szinetár Csaba
a Berzsenyi Dániel Főiskola Állattani Tanszékének tanára