Megtelt az ég kondenzcsíkokkal
Kilenc napig tartó utazás, és egyhetes felkészülés után elérkezett az a nap, amiért
Kazahsztánba jöttünk. Reggeli után nem vonultunk ki a bázisról, a hivatásosok
megbeszélésre mentek a szovjet tisztekkel. Mi sétálgattunk, rendkívül meleg,
verőfényes nap volt. Egyszer csak azt láttuk, hogy az ég megtelt kondenzcsíkokkal,
néhány üteg elkezdte az éleslövészetet. Később tudtuk meg, hogy a szomszédos
bázisokon rajtunk kívül csehszlovák és magyar honi légvédelmi alakulatok is voltak,
de nem találkoztunk velük. (Honi légvédelem: telepített harcálláspontokról
működő, objektumok védelmére rendelt légvédelmi egységek.) A napfény miatt nem
sokat láttunk, a robbanások is távolról, tompítva érkeztek el hozzánk.
Látványosan emelkedett adrenalinszintünk, főként, amikor megkaptuk az indulási
parancsot.
Apró mozdulatokkal a homokba
A gépeknél fennforgás volt, végigcsináltuk az utolsó ellenőrzést, beleértve
a komplett ellenőrző program lefuttatását is. Mivel nem harcászati gyakorlaton
voltunk, nem kellett kapkodni. Az ezredtörzsnél kijelölték a harcálláspontukat,
néhány kilométerrel távolabbra, raj- és gépparancsnokomat, Bencze őrmestert közben
elküldték a daruskocsival az éles rakétákért, nekem, mint kezelőnek kellett
átvenni az irányítást.
Indítóállványunknak egy magasabb homokdombon kellett lőállást foglalni, kiszálltam a gépből, kézjelekkel irányítottam a sofőrt, aki apró mozdulatokkal ásta bele a több mint húsztonnás gépet a homokba. Figyelembe kellett venni, hogy a gép dőlése az előírt alig néhány százalékos tűréshatáron belül legyen, és azt is, hogy a daruskocsi meg tudja közelíteni. Kicsit elhúztuk az időt, nem volt egyszerű a dolog, ütegparancsnokunk egyre dühösebben sürgetett a rádión keresztül. Aztán sikerült, néhány perc múlva pedig megérkeztek az éles rakéták.
50 kg robbanóanyag
Soha ilyen óvatosan nem raktuk fel a rakétákat. Miközben kézzel irányítottuk őket,
hogy pontosan a helyükre kerüljenek, átfutott az agyamon, hogy a 30 cm átmérőjű, 6
méter hosszú csőben közel 50 kg robbanóanyag van. A csatlakozókábeleket most
csőfogóval húztuk meg, nehogy kontakthiba legyen, aztán vissza a kezelőpulthoz,
indítani a rakéta-ellenőrző programot. Minden rendben, megvan a kapcsolat, mint
ahogyan a radarállomással is.
Megkönnyebbülésemre őrmesterem visszavette a parancsnokságot, számomra a technika működésének ellenőrzése maradt. Másodfokú készültségben várakoztunk, délután öt óra körül kaptuk meg az első fokra átállásról szóló parancsot rádión. Búvónyílás ajtaja becsuk, PC-fejvédő gégemikrofonja szorosrahúz. Néhány perc múlva jött a célparancs, a kezelőpulton kigyulladt a Cél lámpa, a radar befogta a repülőt. Figyeltem a forgórész visszajelzőjét, lendületesen fordult, éreztük is a remegést, majd lassú, egyenletes mozgásra váltott. Feszült várakozás, Bencze őrmesterrel együtt végigfutottunk a műszereken, minden normális adatot mutatott. Egyes, indítás! jött rádión a parancs, egymásra néztünk, mi a kettes vagyunk.
Kettes, találat!
Tompa dörrenést hallottunk, két másodperc múlva: Kettes, indítás!. A pulton
kigyulladt a Puszk feliratú lámpa, hatalmas dörrenés, a gép megrázkódott, jó
néhány centit süllyedt, majd hirtelen emelkedett. Belepillantottam a periszkópba, csak
vörös lángörvényt láttam, a műszer szerint a rakétahajtómű éppen a
búvónyílás felett volt, a pulton kialudt az egyik rakéta jelenlétét jelző fény.
Számoltuk a másodperceket, 48-nál megszólalt a rádió: Kettes, találat!.
Örömujjongásban törtünk ki, de azonnal jött a következő célparancs, majd az
újabb indítás először az egyestől, aztán tőlünk. Most az egyes volt kedvezőbb
helyzetben, az ő rakétájuk találta el a célt. (Magyarázat: manőverező célokra
sorozatot kell indítani, ami két, különböző állványról indított rakétából
áll.)
Aztán harmadfokra szóló parancsot kaptunk, kiszálltunk a gépből, körülnéztünk. Csend volt, felmásztam a gép tetejére, ledobtam az elnyíródott csatlakozókábeleket. A fém szinte még forró volt, ahol érte a rakétahajtómű tüze, fémtisztára égett a festék, egyébként minden rendben volt.
Tiszta tűzijáték
Nemsokára megérkezett ütegparancsnokunk, visszafogottan gratulált, majd közölte,
rövidesen a teherautó meghozza a vacsorát, este kilenc körül újabb lövészetünk
lesz. Addig is ellenőrzés, ellenőrzés és ellenőrzés.
Úgy tűnt, a többi üteg is befejezte a lövészetet, azaz, inkább a szovjet bázis a robotrepülőgépek küldését, legalábbis egyelőre. Kártyáztunk egyet a homokban ülve, a harmadfok azt jelenti, hogy a gép közelében kell maradni, és állandó rádiókapcsolat van a radarállomással.
Lassan besötétedett, aztán kezdődött minden elölről. Egy rakétát kaptunk, és gyorsan el is lőttük, mint kiderült, sikeresen. Ezzel mi befejeztük az éleslövészetet, kiszálltunk a gépből. Az ég tele volt rakétákkal, minden irányból érkeztek. Találatkor a repeszek gömbszerűen nyíltak szét, az izzó fémdarabok kilométerekre ellátszottak. Tiszta tűzijáték sóhajtott fel őrmesterünk. Kibámultuk magunkat, de a lényeg az óriási megkönnyebbülés volt.
Negyed óra a Volga felett
Másnap már csak az időt húztuk, a hivatásosok a kiértékelésen vettek részt. Délután összepakoltunk, rövid, de cseppet sem érzelmes búcsút intettünk a szovjet bázisnak, aztán láncon irány a vasútállomás. Felvagonírozás, másnap reggel már Asztrahanyban voltunk. Kezdődött a napokig tartó utazás, örömünkre más útvonalon. Vonatunk északabbra vette az irányt, este, sötétben értünk be Volgográdba. Távolról látszott a II. világháború egyik legnagyobb csatája emlékére állított emlékmű, a városból, sajnos, nem sokat láttunk.
A Volgából annál többet. Egy olyan vasúti hídon keltünk át rajta, amelyet egy folyami zsilip fölé építettek. Irdatlan méretű acélszerkezetek, beton és vas mindenütt. Az egyik oldalon 20 méterre volt alattunk a víz, a másikon legalább 80-ra. A magasabb vízállás felett egy komolyabb méretű teherhajó várt a zsilipelésre, közel negyedórába telt, amíg vonatunk átért a híd másik oldalára.
A kétarcú Kijev
Eseménytelenül telt az idő, igaz, a visszaút rövidebbnek tetszett. Két nap múlva
Kijevhez értünk, egy rendezőpályaudvaron álltunk fél napot. A közelben egy nagyobb
méretű sziget osztotta kétfelé a Dnyepert, a kánikulában rengetegen voltak a
partokon, a vízen csónakok, motorcsónakok. Lesétáltunk a vízhez, legalább utólag
elmondhatjuk, hogy megmosakodtunk a Dnyeperben.
Kijev (mai, és régi ukrán nevén Kiev) kétarcú város. Egyik felében a nálunk is ismert panelrengeteg, a másikban pedig a régi Kijev. Kacskaringós, zegzugos utcákkal, rengeteg hagymakupolás templommal, várral, várfallal, stb. Kár, hogy közelről nem tudtuk megnézni, megfogadtuk, hogy egyszer visszatérünk, eddig nem került rá sor.
Csernobil, Ukrajna legnagyobb atomerőműve
A térséget nehezen hagytuk el, másnap reggel még mindig a közelben voltunk. Egy
katonai reptér mellett álltunk, a hangárokból számunkra ismeretlen, dupla
függőleges vezérsíkú vadászgép gurult ki, rövid nekifutás után elemelkedett,
láttuk a dupla hajtóművet, aztán rakétaként, függőlegesen tűnt el a felhők
között. Csodálkozva néztünk egymásra, légvédelmi rakétásként ismernünk kellett
minden géptípust, nem csak a Varsói Szerződésen, hanem a NATO-n belül is, már
amennyire ez lehetséges volt. Tolmács őrnagyunk világosított fel: Ez az új,
MIG 29-es elfogó vadász, nemrég állították rendszerbe. Remélem, mi is kapunk majd
belőle. Aztán a másik irányba mutatott, ahol a távolban gyárépületeket,
hatalmas kéményt láttunk. A vadászok azt az objektumot védik. Csernobil,
Ukrajna legnagyobb atomerőműve. Emlékeztetőül: 1985. augusztus vége volt
Lázadás a vonaton
A következő napokban kisebb lázadás történt vonatunkon. Korábban említettem, hogy
három társunknak augusztusban letelt a katonaideje, a gyakorlat miatt jó néhány napot
rá kellett húzniuk. Úközben eljött az a nap, amikor otthon maradt surranótársaik
leszereltek. Persze, komoly depresszió lett rajtuk úrrá, ami agresszióban nyilvánult
meg. Kijelentették, ők már nem katonák, így nem vonatkoznak rájuk a szolgálati
szabályzatban foglaltak. Igaz, a szolgálatvezető nem is akarta őket beosztani őket,
de ennél tovább is mentek. Nem voltak hajlandóak borotválkozni, egyenruhát húzni,
parancsot teljesíteni.
Egy napig ment a balhé, ütegparancsnokunk nem akart velük keménykedni, végül elvitte őket az ezredparancsnokhoz. Fél óra múlva jöttek vissza, szó nélkül mentek borotválkozni a kocsi végébe. Azóta sem tudjuk, miről volt szó az alesnél, tény, hogy egy komolyabb fenyítés (katonáéknál így hívták a büntetést) hónapokra visszatartotta volna őket a leszereléstől.
A záhonyi rántott hús
Nyolc nappal az indulás után ismerős vidéken jártunk, megállás nélkül robogtunk
át Lvovon, aztán Csapnál a határellenőrzés. Megint csak létszámot számoltak az
orosz katonák, végigmászták a ponyvák alatt a gépeket, partizanka-t kerestek,
így hívták a disszidenseket. Persze nem találtak, a létszám is stimmelt, így a
drótkerítés fölött átívelő hídon végre elhagytuk a Szovjetunió területét.
Záhonyban az ottani helyőrség zuhanysátra, az ünnepi kaja, rántott hús, krumpli,
üveg sör várt minket.
Hazaértünk.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
