„Az ott a csernobili atomerőmű” – Katonaként Kazahsztánban 3. rész

Hatalmas dörrenés, a gép megrázkódott, jó néhány centit süllyedt, majd hirtelen emelkedett. Belepillantottam a periszkópba, csak vörös lángörvényt láttam...

Megtelt az ég kondenzcsíkokkal
Kilenc napig tartó utazás, és egyhetes felkészülés után elérkezett az a nap, amiért Kazahsztánba jöttünk. Reggeli után nem vonultunk ki a bázisról, a hivatásosok megbeszélésre mentek a szovjet tisztekkel. Mi sétálgattunk, rendkívül meleg, verőfényes nap volt. Egyszer csak azt láttuk, hogy az ég megtelt kondenzcsíkokkal, néhány üteg elkezdte az éleslövészetet. Később tudtuk meg, hogy a szomszédos bázisokon rajtunk kívül csehszlovák és magyar honi légvédelmi alakulatok is voltak, de nem találkoztunk velük. (Honi légvédelem: telepített harcálláspontokról működő, objektumok védelmére rendelt légvédelmi egységek.) A napfény miatt nem sokat láttunk, a robbanások is távolról, tompítva érkeztek el hozzánk. Látványosan emelkedett adrenalinszintünk, főként, amikor megkaptuk az indulási parancsot.

Apró mozdulatokkal a homokba
A gépeknél „fennforgás” volt, végigcsináltuk az utolsó ellenőrzést, beleértve a komplett ellenőrző program lefuttatását is. Mivel nem harcászati gyakorlaton voltunk, nem kellett kapkodni. Az ezredtörzsnél kijelölték a harcálláspontukat, néhány kilométerrel távolabbra, raj- és gépparancsnokomat, Bencze őrmestert közben elküldték a daruskocsival az éles rakétákért, nekem, mint kezelőnek kellett átvenni az irányítást.

Rakétaindítás (a kép nem a helyszínen készült)

Indítóállványunknak egy magasabb homokdombon kellett lőállást foglalni, kiszálltam a gépből, kézjelekkel irányítottam a sofőrt, aki apró mozdulatokkal ásta bele a több mint húsztonnás gépet a homokba. Figyelembe kellett venni, hogy a gép dőlése az előírt alig néhány százalékos tűréshatáron belül legyen, és azt is, hogy a daruskocsi meg tudja közelíteni. Kicsit elhúztuk az időt, nem volt egyszerű a dolog, ütegparancsnokunk egyre dühösebben sürgetett a rádión keresztül. Aztán sikerült, néhány perc múlva pedig megérkeztek az éles rakéták.

50 kg robbanóanyag
Soha ilyen óvatosan nem raktuk fel a rakétákat. Miközben kézzel irányítottuk őket, hogy pontosan a helyükre kerüljenek, átfutott az agyamon, hogy a 30 cm átmérőjű, 6 méter hosszú csőben közel 50 kg robbanóanyag van. A csatlakozókábeleket most csőfogóval húztuk meg, nehogy kontakthiba legyen, aztán vissza a kezelőpulthoz, indítani a rakéta-ellenőrző programot. Minden rendben, megvan a kapcsolat, mint ahogyan a radarállomással is.

Megkönnyebbülésemre őrmesterem visszavette a parancsnokságot, számomra a technika működésének ellenőrzése maradt. Másodfokú készültségben várakoztunk, délután öt óra körül kaptuk meg az első fokra átállásról szóló parancsot rádión. Búvónyílás ajtaja becsuk, PC-fejvédő gégemikrofonja szorosrahúz. Néhány perc múlva jött a célparancs, a kezelőpulton kigyulladt a „Cél” lámpa, a radar befogta a repülőt. Figyeltem a forgórész visszajelzőjét, lendületesen fordult, éreztük is a remegést, majd lassú, egyenletes mozgásra váltott. Feszült várakozás, Bencze őrmesterrel együtt végigfutottunk a műszereken, minden normális adatot mutatott. „Egyes, indítás!” jött rádión a parancs, egymásra néztünk, mi a „kettes” vagyunk.

Kettes, találat!
Tompa dörrenést hallottunk, két másodperc múlva: „Kettes, indítás!”. A pulton kigyulladt a „Puszk” feliratú lámpa, hatalmas dörrenés, a gép megrázkódott, jó néhány centit süllyedt, majd hirtelen emelkedett. Belepillantottam a periszkópba, csak vörös lángörvényt láttam, a műszer szerint a rakétahajtómű éppen a búvónyílás felett volt, a pulton kialudt az egyik rakéta jelenlétét jelző fény.
Számoltuk a másodperceket, 48-nál megszólalt a rádió: „Kettes, találat!”. Örömujjongásban törtünk ki, de azonnal jött a következő célparancs, majd az újabb indítás először az egyestől, aztán tőlünk. Most az egyes volt kedvezőbb helyzetben, az ő rakétájuk találta el a célt. (Magyarázat: manőverező célokra sorozatot kell indítani, ami két, különböző állványról indított rakétából áll.)

Aztán harmadfokra szóló parancsot kaptunk, kiszálltunk a gépből, körülnéztünk. Csend volt, felmásztam a gép tetejére, ledobtam az elnyíródott csatlakozókábeleket. A fém szinte még forró volt, ahol érte a rakétahajtómű tüze, fémtisztára égett a festék, egyébként minden rendben volt.

„Tiszta tűzijáték”
Nemsokára megérkezett ütegparancsnokunk, visszafogottan gratulált, majd közölte, rövidesen a teherautó meghozza a vacsorát, este kilenc körül újabb lövészetünk lesz. Addig is ellenőrzés, ellenőrzés és ellenőrzés.

Úgy tűnt, a többi üteg is befejezte a lövészetet, azaz, inkább a szovjet bázis a robotrepülőgépek küldését, legalábbis egyelőre. Kártyáztunk egyet a homokban ülve, a harmadfok azt jelenti, hogy a gép közelében kell maradni, és állandó rádiókapcsolat van a radarállomással.

Lassan besötétedett, aztán kezdődött minden elölről. Egy rakétát kaptunk, és gyorsan el is lőttük, mint kiderült, sikeresen. Ezzel mi befejeztük az éleslövészetet, kiszálltunk a gépből. Az ég tele volt rakétákkal, minden irányból érkeztek. Találatkor a repeszek gömbszerűen nyíltak szét, az izzó fémdarabok kilométerekre ellátszottak. „Tiszta tűzijáték” – sóhajtott fel őrmesterünk. Kibámultuk magunkat, de a lényeg az óriási megkönnyebbülés volt.

Negyed óra a Volga felett

A Volga kikötője Volgográdnál

Másnap már csak az időt húztuk, a hivatásosok a kiértékelésen vettek részt. Délután összepakoltunk, rövid, de cseppet sem érzelmes búcsút intettünk a szovjet bázisnak, aztán „láncon” irány a vasútállomás. Felvagonírozás, másnap reggel már Asztrahanyban voltunk. Kezdődött a napokig tartó utazás, örömünkre más útvonalon. Vonatunk északabbra vette az irányt, este, sötétben értünk be Volgográdba. Távolról látszott a II. világháború egyik legnagyobb csatája emlékére állított emlékmű, a városból, sajnos, nem sokat láttunk.

A Volgából annál többet. Egy olyan vasúti hídon keltünk át rajta, amelyet egy folyami zsilip fölé építettek. Irdatlan méretű acélszerkezetek, beton és vas mindenütt. Az egyik oldalon 20 méterre volt alattunk a víz, a másikon legalább 80-ra. A magasabb vízállás felett egy komolyabb méretű teherhajó várt a zsilipelésre, közel negyedórába telt, amíg vonatunk átért a híd másik oldalára.

A kétarcú Kijev
Eseménytelenül telt az idő, igaz, a visszaút rövidebbnek tetszett. Két nap múlva Kijevhez értünk, egy rendezőpályaudvaron álltunk fél napot. A közelben egy nagyobb méretű sziget osztotta kétfelé a Dnyepert, a kánikulában rengetegen voltak a partokon, a vízen csónakok, motorcsónakok. Lesétáltunk a vízhez, legalább utólag elmondhatjuk, hogy megmosakodtunk a Dnyeperben.

A kijevi Szent András templom

Kijev (mai, és régi ukrán nevén Kiev) kétarcú város. Egyik felében a nálunk is ismert panelrengeteg, a másikban pedig a régi Kijev. Kacskaringós, zegzugos utcákkal, rengeteg hagymakupolás templommal, várral, várfallal, stb. Kár, hogy közelről nem tudtuk megnézni, megfogadtuk, hogy egyszer visszatérünk, eddig nem került rá sor.

Kijev központja, a Majdan Nezalezsnosztyi

Csernobil, Ukrajna legnagyobb atomerőműve
A térséget nehezen hagytuk el, másnap reggel még mindig a közelben voltunk. Egy katonai reptér mellett álltunk, a hangárokból számunkra ismeretlen, dupla függőleges vezérsíkú vadászgép gurult ki, rövid nekifutás után elemelkedett, láttuk a dupla hajtóművet, aztán rakétaként, függőlegesen tűnt el a felhők között. Csodálkozva néztünk egymásra, légvédelmi rakétásként ismernünk kellett minden géptípust, nem csak a Varsói Szerződésen, hanem a NATO-n belül is, már amennyire ez lehetséges volt. Tolmács őrnagyunk világosított fel: „Ez az új, MIG 29-es elfogó vadász, nemrég állították rendszerbe. Remélem, mi is kapunk majd belőle.” Aztán a másik irányba mutatott, ahol a távolban gyárépületeket, hatalmas kéményt láttunk. „A vadászok azt az objektumot védik. Csernobil, Ukrajna legnagyobb atomerőműve.” Emlékeztetőül: 1985. augusztus vége volt…

A csernobili erőmű – még épségben…

Lázadás a vonaton
A következő napokban kisebb lázadás történt vonatunkon. Korábban említettem, hogy három társunknak augusztusban letelt a katonaideje, a gyakorlat miatt jó néhány napot rá kellett húzniuk. Úközben eljött az a nap, amikor otthon maradt surranótársaik leszereltek. Persze, komoly depresszió lett rajtuk úrrá, ami agresszióban nyilvánult meg. Kijelentették, ők már nem katonák, így nem vonatkoznak rájuk a szolgálati szabályzatban foglaltak. Igaz, a szolgálatvezető nem is akarta őket beosztani őket, de ennél tovább is mentek. Nem voltak hajlandóak borotválkozni, egyenruhát húzni, parancsot teljesíteni.

Egy napig ment a balhé, ütegparancsnokunk nem akart velük keménykedni, végül elvitte őket az ezredparancsnokhoz. Fél óra múlva jöttek vissza, szó nélkül mentek borotválkozni a kocsi végébe. Azóta sem tudjuk, miről volt szó az alesnél, tény, hogy egy komolyabb fenyítés (katonáéknál így hívták a büntetést) hónapokra visszatartotta volna őket a leszereléstől.

A záhonyi rántott hús
Nyolc nappal az indulás után ismerős vidéken jártunk, megállás nélkül robogtunk át Lvovon, aztán Csapnál a határellenőrzés. Megint csak létszámot számoltak az orosz katonák, végigmászták a ponyvák alatt a gépeket, „partizanka”-t kerestek, így hívták a disszidenseket. Persze nem találtak, a létszám is stimmelt, így a drótkerítés fölött átívelő hídon végre elhagytuk a Szovjetunió területét.
Záhonyban az ottani helyőrség zuhanysátra, az ünnepi kaja, rántott hús, krumpli, üveg sör várt minket.

Hazaértünk.

Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!

A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt, vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu
Google Favicon
Itt állíthatod be, hogy a Google elöl hozza a nyugat.hu-s találatokat!

Könnyű