Fekete Linda 

Fekete Linda nagy estéje

Franciaországban nyert dalversenyt a színésznő

A Weöres Sándor Színház művésznője fölényesen, szinte közfelkiáltással győzött Royanban, a közönség kórusban kiabálta a nevét. Fekete Lindát a verseny részleteiről kérdeztük, de beszélgettünk színházi terveiről, s arról is, hogyan érzi magát Szombathelyen.
 
 

Fekete Linda nagy estéje

Franciaországban nyert dalversenyt a színésznő

A Weöres Sándor Színház művésznője fölényesen, szinte közfelkiáltással győzött Royanban, a közönség kórusban kiabálta a nevét. Fekete Lindát a verseny részleteiről kérdeztük, de beszélgettünk színházi terveiről, s arról is, hogyan érzi magát Szombathelyen.
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

Fekete Linda nagy estéje

Franciaországban nyert dalversenyt a színésznő

A Weöres Sándor Színház művésznője fölényesen, szinte közfelkiáltással győzött Royanban, a közönség kórusban kiabálta a nevét. Fekete Lindát a verseny részleteiről kérdeztük, de beszélgettünk színházi terveiről, s arról is, hogyan érzi magát Szombathelyen.

El nem tudom képzelni, de szerintem sokan mások sem, hogy hogyan kerül be egy francia énekverseny mezőnyébe egy magyar színésznő. Úgyhogy arra kérem a művésznőt, hogy mindenekelőtt ezt tessék nekem elmesélni!

Nem kell semmi különösre gondolni, egyszerűen szerencsésen alakultak a dolgok. Barátommal, Kálmánchelyi Zolival, aki szintén a Weöres Sándor Színház tagja, nagyon szeretünk utazni. Tavaly Brazíliában töltöttünk két hónapot, az idén meg úgy döntöttünk, hogy Franciaországban járunk-kelünk egy kicsit. Így is tettünk aztán, sokfelé bolyongtunk az országban, mígnem július vége felé elvetődtünk egy déli, óceánparti kisvárosba, Royanba.

Kellemes hely nagyon, Zoli szerint pont olyan, mint Siófok. Pár napig jól elvoltunk, pihentünk, strandoltunk, ismerkedtünk a várossal, de egyre inkább hiányzott valamiféle tevékenység, nagyon szerettünk volna már valamit csinálni. Mi ugyanis nem csak afféle klasszikus nyaralásnak szántuk ezt az utazást, arra a kérdésre is szerettünk volna választ találni, hogy meg tudunk-e valamennyire élni a szakmánkból külföldön.

Csak nem készülnek elhagyni az országot?

Nem, dehogy. Egyszerűen arra voltunk kíváncsiak, hogy képesek lennénk-e valamit kezdeni a szakmánkkal akkor, ha itthon berobbannának a dolgok, ha valamilyen okból hosszabb időt kellene külföldön eltöltenünk. Magyarán: azt próbáltuk meg tesztelni, ér-e valamit odakint az, hogy én tudok énekelni, vagy hogy a Zoli kiválóan fest is, és így tovább.

Na de vissza Royanhoz. Ott tartottam, hogy nagyon tettünk volna már valamit, csak azt nem tudtuk, hogy mi az a valami. Egyszer aztán az utcán a kezembe került egy szórólap. Franciául nem beszélek, de egy szót azért megértettem a szövegből, azt, hogy nyeremény. Na, mondtam magamban, ha valahol nyerni lehet valamit, akkor nekem feltétlenül ott a helyem. Nem is érdekelt más abban a pillanatban, csak a nyeremény, a nyerés lehetősége.

Tehát akkor még fogalma sem volt arról, hogy mivel, mit és hol lehet nyerni. Pedig ez volt a sokat emlegetett énekversenyt reklámozó szórólap, ugye?

Igen, így van, de hamar megtudtam mindent, hiszen azonnal felhívtam a lapon szereplő egyetlen telefonszámot. Szerencsém volt, mert az énekversenyt szervező hölgy vette fel a telefont, aki ráadásul kitűnően beszélt angolul, úgyhogy nagyon jól megértettük egymást. Elmondta, hogy már hónapok óta folyik a szereplőválogatás a versenyre, s szívesen meghallgat engem is a klubjában, ha úgy gondolom, ha szeretnék benevezni. Természetesen úgy gondoltam.

Mit énekelt a meghallgatáson?

A Flashdance című film talán legismertebb dalát, a What a feeling-et. Nagyon tetszett a hölgynek az előadás, de annyira, hogy azt mondta: most, rögtön bejutottam az augusztus 9-ei döntőbe. Hát, mit mondjak, nekem is nagyon tetszett ez a döntés.

Hol rendezték a döntőt, s hányan küzdöttek a nyereményekért, no és persze a dicsőségért?

A döntőt a város gyönyörű, tengerparti szabadtéri színpadán rendezték meg, telt ház, legalább háromezer néző előtt. A fináléba pedig húsz versenyző jutott be, s érdekes módon én voltam közöttük az egyetlen külföldi. Azt is érdemes megemlíteni, mert ilyet még nem tapasztaltam sehol, hogy a zsűri tagjai egymástól teljesen elkülönülve, a nézők között foglaltak helyet.

Ezúttal is a What a feeling-et énekelte?

Igen, és úgy éreztem, hogy nagyon jól ment, hogy igazán összejött minden. Azt persze nem gondoltam egy pillanatig sem, hogy nyerek, de egy kis különdíjban azért titkon reménykedtem. Aztán elérkezett az eredményhirdetés. Az elején, amikor közölték a harmadik és a második helyezett nevét, nem izgultam különösebben, de amint a műsorvezető emelt hangon azt mondta, hogy az első helyezett pedig nem más, mint, akkor nagyon megdobbant a szívem. A közönség egy része ugyanis nem engedte neki befejezni a mondatot, s jó páran kórusban, ütemesen azt kezdték kiabálni, hogy Linda, Linda, Linda…

A műsorvezető kivárt egy kicsit, aztán bólogatva, mosolyogva azt mondta, hogy igen, az első helyezett neve természetesen Fekete Linda. Igen, így mondta, hogy természetesen… Felemelő érzés volt… Aztán a szervezők átadták a fődíj, a vadonatúj Vespa robogó kulcsait, hogy még egy kicsit fokozzák az örömömet. Sikerült a tervük…

Hát, erre semmi mást nem lehet mondani, csak azt, hogy gratulálok. De tényleg.

Köszönöm, de még nincs ám vége az örömök listájának…

Komolyan?

Igen, mert azt még nem mondtam el, hogy az énekversenyt megszervező hölgy szerepet ajánlott egy most készülő musicalben is. A felkérést sajnos nem tudtam elfogadni, mert túlságosan rövid az idő a bemutatóig, ráadásul a színházamat sem zaklathatom most semmiféle engedélykéréssel. Talán majd legközelebb. Mindenesetre nagyon jólesett a hölgy gesztusa. Bizakodásra adhat okot.

Szerintem is így van. Viszont a Vespáról teljesen elfeledkeztünk. Mi lett a sorsa? Sikerült hazahozniuk?

Sajnos nem, még mindig Royanban van, talán egyszer hazahozza egy arra járó, kóbor kamionos. De az is lehet, hogy sikerül eladnunk. Szóval egyelőre várakozó állásponton vagyunk.

Térjünk haza így, a vége felé, beszéljünk egy kicsit a színházról. Milyen szerepek várják a most következő évadban?

Úgy tűnik, lesz munkám bőven. Október 1-jén kezdünk összeállítani és próbálni egy majdani előadást Czukor Balázs irányításával, aztán játszom a La Mancha lovagjában, A félkegyelmű és a Portugál című darabokban, s részese leszek egy helyi egy társulat, a Homo Ludens új, Örkény-novellákra épülő produkciójának is.

Végezetül hadd tegyem fel a jó öreg, obligát kérdést. Hogy tetszik Szombathely? Magától értetődően csak pozitív választ fogadok el, olyanokat nem ér például mondani, hogy utálok ebben az unalmas, lehangoló, vidéki porfészekben élni, de mi mást tehetnék?

Én szeretek itt élni. Tiszta, rendezett, nyugalmas a város, nagyon tetszik. Az meg különösen, hogy az autósok mindig átengednek a zebrán. Az meg már maga a csoda, hogy még akkor is át akarnak engedni, amikor eszemben sincs átmenni, csak téblábolok valahol a járdaszélen.

 

 

Támogass, hogy még több és jobb cikkeket írhassunk!

A Nyugat.hu, amit épp most olvasol, háttérhatalom nélkül, hirdetésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Célunk a hiteles, igazságkereső hírgyártás, a jó tartalom. Ehhez kérjük támogatásodat! Kattints és légy részese a szabadságnak.

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 


 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés