Ez a cikk eredetileg a Nyugat-túra rovatunkba készült: a cél az volt, hogy beügessünk Magyarország egyik legszebb tájegységének, a Pilisnek mélyére, és annak is egy meghatározó helyszínére, a túraparadicsomként számon tartott Dobogókőre. De nem csak ezért szúrtuk ki magunknak a Visegrádi-hegység legmagasabb pontját, hanem azért is, hogy kicsit meglovagoljuk azt az ezoterikus legendát, amely szerint itt található a Föld szívcsakrája, és aki erre jár, az úgy feltöltődik, mint a jó ellenzéki humorista Balatonszárszón. Úton odafelé már izgatottan böngésztük a szórakoztató spirituális elméletről szóló agymenéseket a telefonunkon - köztük azt, amely szerint még a Dalai Láma is hisz ebben, holott ez óriási bullshit - de eszünkbe nem jutott, hogy amikor majd megérkezünk, szemtől-szembe is kerülünk olyanokkal, akik ezt még százszorosan továbbgondolják.
De kezdjük ott, hogy a Budapesttől jó negyven kilométerre található (egyébként HÉV-vel, majd Pomázról helyi járatos busszal megközelíthető) festői üdülőhelyre megérkezve meglepő módon valóban tollpiheként szállt ránk a megnyugvás. Átjárt minket egyfajta mélyenszántó béke és a békülékenység, nagyokat sóhajtottunk, rímelve a hatalmas, minket minden irányban körülsusogó fák ritmusára - és ebből még a csokrokban érkező motoros párok gázfröccsei sem zökkentettek ki.
A hívők által a földcsakra központjának vélt Ferenczy-sziklát céloztuk meg, eléggé dilettáns módon, mert erre egyébként véletlenül sem voltunk felkészülve: spontán kaptuk össze magunkat a lusta vasárnapon, vágtunk a táskába szendvicset, sárgadinnyét, fényképezőgépet és széldzsekit, a lábra pedig nevetségesen semmilyen talpú sportcipőt, miközben azzal nem számoltunk, hogy ahol a busz lerak, onnantól azért még könnyed tíz kilométert kéne szédítően meredek, szurdokszerű lankák mentén megtennünk. Erről tehát letettünk, és bátor amatőrökként nekivágtunk a nyugdíjasbarát Thirring-körútnak, egyenesen a Makovecz Imre által tervezett Zsindelyes Vendégháztól (lásd a képgalériánkban).
Őszőkesége Ashtar Parancsnok
Ami azonban itt fogadott, na az volt az, amivel nem számoltunk. Öt-hat nagyobb méretű, lakhatásra kialakított jurta, körülöttük lassú tempóban nyüzsgő emberek, nagyjából minden második hófehér ruhában. Kicsit arrébb egy felállított vásárstand, ami ömlesztve kínálta a világ szinte valamennyi ezoterikus-vallásos áramlatát: volt ott fátyolosra fotosoppolt szűzanya, a hét csakra, jin-jang, meg egy messziről is szúrós tekintetű, szalmaszőke alak, aki olyan volt, mint Árgyélus Királyfi szcientológus-űrhéber-árjakapitány ábrázolása (később utánanézve kiderült, hogy ez nem más, mint a Vénuszról származó krisztusi parancsnok, a Fény Galaktikus Szövetségének igazgatója, a fantasztikus Ashtar).
Gyertek fel a Pilisbe, fogadjátok be az ősi ösvényeken a kódokat
Pedig a java még csak ezután jött: egy szintén fehér ruhás, idegenvezetői szerepbe bújt nő épp egy köré gyűlt csoportnak mesélt hallhatóan rendkívül fontos dolgokról. Változtatás nélküli részlet a monológból:
Isten gyermekké válása annyit jelent, hogy begyűjtjük a fénypontjainkat és visszamegyünk az otthonunkba, ahonnan leereszkedtünk eredendően a feladatra 26920 évvel ezelőtt. Ez folyik most, ezekben a hetekben, ennek alátámasztásaként állnak a jurták itt, mert most éppen tábor van. Hívjuk le, kötjük az erőket és osztjuk szét.
Ez annyit jelent, hogy szertartásokkal lehívjuk azokat a kódokat és erőket, amik szükségesek a népnek, hogy elrugaszkodjon a turulfészekről. Ezeket megkötjük a szívünkben, nem hosszú időre, ezért is ölelgetünk titeket, hogy szívtől-szívig át is adjuk rögtön. Sőt, van olyan, hogy megyünk az utcán, és így kipörög a kód és beteríti az egész várost vele. Ezért írom nektek, hogy gyertek fel a Pilisbe, és fogadjátok be az ősi ösvényeken a kódokat, mert egy-egy ember öt-hatszázezer embernek képes leadni a kódját. Van egy kritikus tömeg, ami ha megkapta a kódjait, az egész világ átfordul az aranykorba.
Ott és akkor úgy tolultak ránk az új információk, hogy kénytelenek voltunk előremenekülni az erdőségbe, ha már úgyis ezért érkeztünk. Átvágtunk a táltos-iskola fakapuja alatt, belefutottunk a siketnémák Mária kegyhelyébe, és éppen csak túltettük volna magunkat a feldolgozhatatlan szellemi táplálékon, amikor mögöttünk ijesztően rezgő dal csattant - olyasmi, mintha egy kántálás megakadna egyetlen, értelem nélküli szótagnál, és az ismétlődne. Ők voltak azok!
Ez néhányszor még megismétlődött a pilisi rengeteg mélyén, fakadt a furcsa ének, jött a csoport, ment a csoport, aztán egyszer már nem jött és ment, hanem végre messze került tőlünk. Magunkra maradtunk, csupán tízpercenként köszönt oda egy-egy teljesítménytúrázó checkpointot követelve rajtunk, és már csak azon csodálkoztunk el, amikor az erdő közepén nyikorgó ajtócsapódást hallottunk többször is. De ez már nem számított. Lelkünket ismét béke és békülékenység, véghetetlen harmónia szállta meg, felszakadtak a sóhajok is. Aztán - pedig nem beszéltük meg előre - szinte egyszerre nyílt tágra szemhéjunk, lávafolyamként tört ránk a releváció, az egy és igaz felismerés, hogy mindez miért van: mert végre nem az aszfaltszagú városban vagyunk.
