Így a legkönnyebb. Nem kell bajmolódni további kormánymozdulatokkal, lesni a visszapillantó tükröket, figyelni a szomszédos autók elejét, vagy éppen hátulját, az ember egyszerűen csak átugrat a szegélyköveken, rá a kis földcsíkra, oszt jó napot, már meg is oldotta a parkolást a belvárosban. Az a néhány nyamvadt, letaposott fűszál meg kit érdekel, amúgy is semmirevaló ugar már ez a kiégett, ronda ágyás.
A szomorú tényvalóság viszont az, hogy a parkoló melletti tömbház lakóinak pont ez a nyomorult földarab, ez a pár szál silány fű jelenti a szó szoros értelmében vett zöldterületet, ha azokat a csenevész, ládákba elültetett fácskákat nem számítjuk ide, amelyek az utcafronti járdán sorakoznak. Egyébként kilátástalan, sivár beton és aszfalt, amerre csak a szem ellát, na meg autók minden mennyiségben s a legelképzelhetetlenebb helyeken.
Mindezek miatt nagyon kényesek a környék lakói az apró parcellára, persze csak magukban vagy egymás között kárhoztatják a rárontó autók vezetőit, hiszen jól tudják, hogy semmit sem tehetnek ellenük. Eszükbe sem jut, hogy megpróbálják rajtakapni, s jobb belátásra téríteni őket, mert azzal is tisztában vannak, hogy ezeknek az embereknek a magaviseletét az isten sem tudná megváltoztatni.
Időnként ugyan elgondolkoznak azon, hogy vajon mi járhat a szóban forgó, különös teremtmények fejében, amikor ilyen cselekedetre ragadtatják magukat, de sosem sikerül rájönniük a helyes megfejtésre. Rettentően önző emberek ezek mind, legyintenek aztán a lakók, s csak abban reménykednek, hogy az elvetemült vezetők ritkán teszik tiszteletüket az ő környékükön. Persze ebben a reményükben újra és újra csalódniuk kell.
