„Ez most más lesz...” súgta előadás előtt egy ismerős, aki már látta. Nem is készültem nagyon semmire, mert Bálint András neve garancia volt arra, hogy valami jót kapok itt és most a szombathelyi WSSZ-ben.
Filmezett, színészkedett, színházat vezetett - nemrég köszönt le a Radnóti színház vezető posztjáról -, s mellette önálló esteket készített. Jókat. Radnótiról, Aranyról, Márairól, vagy épp az Úrról és kutyájáról. Mi most a legújabbra, a Heltai naplójára várunk.
Heltai Jenő is más, elmondhatatlanul bohém figura, imádtuk volna, azt hiszem.
Heltai a bölcs bolond, aki a legszörnyűbb időkben a sorozatos megaláztatások, nincstelenség közepette is képes volt a vérlázító igazságtalanságokra egy találó keserédes rímet elsütni.
Az az irodalmi figura, akinek arcképét nem dekoráltuk ki sem az általános iskolai, sem a gimis tankönyvben. Mert benne sem volt, kihagyták őt a nagy irodalomtörténeti kánonból. (Pedig József Attila, Babits, Szép Ernő kortársa volt) Amikor rákerestünk az arcképére, ismeretlen ember nézett ránk, mert tényleg sosem ütköztünk bele. De a szeme sem állt jól:) A Néma Leventéről persze hallottunk, meg hogy ő írta Kacsóh Pongrác János Vitézének verseit: "...Az én nevem, az én nevem Kukorica, Kukorica János..." Pár éve a szombathelyi színházban is bemutatták a Naftalin című bohózatát, ennyi.
Már tizennégy évesen publikált. Otthagyta az egyetemet és újságot írt. Élt Párizsban, Berlinben, Bécsben, Londonban, de Isztambulban is. Beszélt és írt angolul, franciául, németül. És bármely nyelven, ha kellett. Aztán hazatért, színigazgató volt több pesti színházban, de ő írta Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékához is a szövegeket, ezt utálta minden szerzeménye közt a leginkább.
„Mindig a banalitás szélén járt, és soha egy pillanatra sem volt banális – mindig a nagy és égető problémák közelébe kacérkodott, s soha egy pillanatra nem égette meg magát, s nem vált problematikussá” – írta róla egyszer Karinthy Frigyes.
Humoros, megrázó, felkavaró, ennyi jelző elég is lesz ennek a nyolcvan percbe sűrített életdrámának
Ezt a szerethető fazont adta vissza, keltette életre Bálint András, remekül. Vidámság több volt benne, mint keserűség. Pedig a kort, amibe beleöregedett Heltai, ez a franciás lezserségű író, az európai időszámítás legszörnyűbb napjai közt tartják számon: 1871-ben született, 1957-ben halt meg.
Elég egy szék, egy fotel, egy zongora – máris magunk előtt látjuk a hetven évvel ezelőtti Budapestet.
Hol olvas, hol csak néz maga elé Bálint András. Mindvégig játszik az arcával, gesztusaival, finoman, nem érzem a különbséget, mikor mond verset vagy anekdotázik, olyan természetességgel teszi, olvassa a naplótöredékeket vagy épp egy kuplét mormog maga elé. Hihetetlen, de Bálint András dalra is fakad, Darvas Ferenc zongorán kíséri, kellemes búgó hangját. Egy szépen megöregedett, sármos őszes halánték, tele izgalmas színnel. Ezt kaptuk vissza Bálint Andrástól: egy tündéri, bölcs és bolondos öregembert.
Ágyban, párnák között, de szivarral a szájában
Heltai a Markó utcai toloncházat is megjárta, de átvészelte 1944–45 rettenetét. Aztán nyilasok rettenete után túlélte Rákosi elvtárs ámokfutását, majd 86 éves korában, 1957. szeptember 3-án hunyt el. Ahogy írják róla, méltósággal várta végzetét, ágyban, párnák között, de szivarral a szájában. Utolsó perceiben még odafirkantott egy búcsúversikét a noteszába:
Itt az idő, most kell merészen
Az elmúlással szembenéznem
S valami elmés búcsúszót hörögve
A szememet lehunyom mindörökre.
