Szerencsétlenek nagyon el vannak tévedve: hol a nemes egyszerűséggel kurvaanyázó Bencsik Demokrata András dobálózós marketingjének, hol Csurka István teljesen tébolyodott krumpli-szabadcsapatainak, hol pedig a mostanában nagyon békülékeny pózban feszítő, a szeretet hatalmáról zsolozsmázó ex-miniszterelnöknek hisznek. Teljes a zavar: most akkor dobálni kell vagy szeretni?
A balhé elmaradt, örömünk azonban nem teljes. Október 23-át sikerült a többi ásítós ünnep közé soroltatni, egykori meghatódottságunk a múlté, Orbán Viktor Hősök téri beszédére még Orbán Viktor sem emlékezik, handabanda van meg kollektív felejtés. Az egykori hősöket a hivatalos politika semmibe veszi; 13 év alatt sikerült elérni, hogy az 56 után börtönben rohadó igaz hazafiak együtt masírozzanak azokkal, akik 57 tavaszáig sem bírták ki besúgás nélkül. Nem volt igazságtétel, jóvátétel, bocsánatkérés, az ünnep meg szép lassan belangyosodott. Most itt állunk egy a neves nap apropóján igazi mondanivalóval nem rendelkező kormánnyal és az 56-os lényeghez közenincs, múltban utazó, tekintélyelvű (vesd össze mindezt a balos munkásönigazgatás eszméivel) polgári ellenzékkel.
Az egyik oldal bal felén a kommunista rezsim megannyi 56-ot letagadója, az 1989-ben megvilágosodottak, a békülésről beszélők, az egykori cenzorok, az évtizedeken keresztül autisztikus módon ellenforradalmat emlegetők, a tollal és fegyverrel küzdők, Berecz János egykori haverjai és tanítványai, akik valóban nagyon hülyén mutatnának a 301-es parcellában, ezért nagyon helyesen teszik, hogy elsunnyogják a nyilvános szereplést. A jobb felén az egykori besúgók, a csurkaistvánok, a Népszabadság pártrovatát erősítő - ma nemzeti megvilágosodott - Bencsik András, a négyévente szellemi bakugrásokat véghezvivő Bayer Zsolt, a 90-es évek elején az Antall-rezsim antiszemita megnyilvánulásain elborzadva Izraelbe menedékjogot kérő Lovas István és társaik, az egykori objektivitását sutba dobó, ma antiszemita, gyűlölködő hecclapként működő Magyar Nemzet Magyar Fórumból katapultáló újságírói, a hídra lefekvők, a lyukas zászlót árpádsávosokkal együtt hurcolászók, a vasárnap reggeli, szenteskedéssel befedett rádiós gyűlöletfazék fogyasztói. (És akkor nem beszéltünk még a szélsőjobb internacionális seggfejeiről, a Csurka István vendégeiként a forradalom idei évfordulóján bennünket Budapesten okító Le Penről és a Hitler-dicsőítő, holokauszttagadó brit David Irvingről.). Kellemetlen ügy.
Mert a másik oldalon Gimes Miklós, Maléter, Angyal István és a többi pesti srác, az utcán életüket áldozók. Fejjel lefelé eltemetett hősökről elmélkedve talán abszurdnak és gonosznak tűnhet, de most mégis azt kell írnom: szerencsések, hogy ezt a szégyent nem érhették meg.
