Termelés a múlthoz képest már csak nyomokban maradt a hajdan jó hírű, sok száz embert foglalkoztató nagyvállalat városszéli telephelyén. Az olasz származású Bujatti család által 1900-ban alapított gyár nemcsak szövödével, hanem saját festődével és kikészítőüzemmel is rendelkezett valamikor. A nyersanyagot (zömében hernyóselyemfonalat) Olaszországból szerezték be.
Magyar gyár olasz és cseh érdekeltségben
Az 1929–1933-as világgazdasági válság következtében a gyár igen nehéz helyzetbe került, gépeinek jó részét el kellett adnia, a munkások szétszéledtek, és a gyárat 1932-ben be is zárták. 1935-ben indult újra itt a termelés, amikor a gyárat a cseh Tusch családi részvénytársaság vette meg. A munkások is visszatértek. A gépparkot használt gépek vásárlásával bővítették, és kapacitásuk jóval meghaladta az üzem eredeti termelő kapacitását.
A hernyóselyem mellett jelentős mennyiségben dolgoztak fel műselyemfonalat is. A fonalszükséglet 90 százalékát importálták, a termékek 20 százalékát külföldön értékesítették. 1932-ben rátértek a fehérnemű- és nőiruha-konfekcionálásra is. A II. világháború alatti légitámadások megkímélték ugyan a gyárat, de a helyi csatározások során az üzemet több tüzérségi találat érte. A kivonuló németek fel akarták robbantani az épületeket, amiben a dolgozók leleményessége akadályozta meg őket, akiknek sikerült a végrehajtást megakadályozniuk.
A Magyar Selyemipar Vállalathoz tartozó gyárban jelentős műszaki fejlesztéseket hajtottak végre. 1960 és 1964 között nagyszámú, részben hazai gyártású szövőgépet helyeztek üzembe, és korszerűsítették a szövőelőkészítő üzemet is. 1967-ben a szövőgépparkot 360 korszerű, svájci gyártmányú szövőgéppel újították meg, és bővítették a szövőelőkészítő gépparkot, valamint az épületet is. A rendszerváltozást követően, 1993-ban lezárult privatizáció eredményeként a gyár Lurotex Kft. néven az olasz érdekeltségű Radici Group tagjaként folytatta működését selyem típusú szövetek gyártásával.
A meglovasított fonal
Ezek a száraz tények, amelyek mögött azonban több mint száz év eseményei és emberi sorsok sokasága húzódik meg. Erről képekben beszél az a kiállítás, amelyet az idei évforduló alkalmából szívós gyűjtő- és szervezőmunkával a gotthárdi Móra Ferenc Városi Könyvtár és a Honismereti Klub rendezett a belvárosi Pável Ágoston Múzeum termeiben, s amelynek nemrégen tartott megnyitóján a gyárban egykor évtizedeket ledolgozó helyiek és környékbeliek is szép számban gyűltek össze.
Huszár Gábor polgármester is örömét fejezte ki, hogy sikerült megőrizni az utókornak az egész gyártelepet bemutató terepasztalt és a sok-sok tablóképet, s jó kezdeményezésnek tartotta, hogy a város vezetése már 2010-ben zászlajára tűzte a helyi értékek feltárását és megőrzését. A távoli és közelmúltról pedig sok háttér-információval tud szolgálni Leiner Elemér, aki a privatizáció előtt az utolsó állami vállalati igazgatója volt a gyárnak. Többek között azzal, hogy - manapság megmosolyogtató módon – nem magyar munkások jártak ki dolgozni külföldre, hanem a szomszédos Ausztriában élőknek adódott itt munkaalkalom.
A II. világháború végén pedig azért szűnt meg a termelés, mivel az oroszok ellopták a fonalat. Amikor újból sikerült fonalat szerezni, ismét felfutott a termelés egészen 1948-ig, amikor is az államosítás következményeként a gyár Szentgotthárdi Selyemszövőgyár Nemzeti Vállalat néven dolgozott tovább. Nem éppen örömteli esemény volt, amikor a „vízfejpolitika” következményeként kilenc selyemgyárat vontak össze az országban, köztük a gotthárdit is Magyar Selyemipari Vállalat néven. Ezzel a szentgotthárdi gyár saját késztermék-előállítása megszűnt, lényegében csak szövödeként készítettek résztermékeket. 1967-68-ban mintegy 300 milliós fejlesztést hajtott itt végre az állam, ami akkoriban óriási pénz volt.
Nem véletlen, hogy az 1970-es években már rekordtermelést produkált az üzem. A szövőgépek száma elérte az ezret, a dolgozói létszám pedig az 1850 főt. Az 1980-as évek elején a már 80 éves üzemcsarnokot újították fel teljesen. Világszínvonalú japán gépeket és technológiát hoztak ide. Két osztrák szövőgyárat is innen láttak el lánchengerekkel. A nagy tudású, tapasztalt gárda gyártott itt a több évtized alatt drapériákat, fényvédő függönyt, belekezdtek a pamutszövésbe és a nyakkendő-szövetgyártásba is. A szövés csemegéjeként szőtt címereket, naptárakat is készítettek.
Ez a gyár már nem az a gyár
Az új tulajdonos, a Radici-csoport üzletpolitikája és termékstruktúrája már alapvetően más volt, így a korábbi termékek megszűntek. Olaszországból hoztak be korszerű, de tömegtermelésre rendszeresített gépeket, megindult a tömeggyártás. A Selyemgyárban ma csak kis mértékben maradt meg a selyemszövés, a helyiségek nagy részét különböző vállalkozásoknak adták bérbe. Az egykori dolgozók pedig – mint megtudtuk tőlük – legfeljebb szép emlékeiknek élnek. Hiszen, amikor ők még itt dolgoztak, igazi közösségi élet folyt a gyárban, s bár akkor sem volt leányálom a több műszak, de emberibbek voltak a kapcsolatok, mint napjaink munkahelyein, nem a „félelem bére” légkör uralkodott.
Nem volt kicsi a zajártalom, de azért akkor is odafigyeltek a zajvédelemre. S persze, az sem volt mellékes, hány és hány embernek jelentett a Selyemgyár megélhetést, mi több, biztos nyugdíjas állást. És bár ez a gyár már a múlté, de a tablóképeken kívül két kisfilm is van, amely még emlékeztet rá. Az egyik a 100 éves Selyemgyárról szól, a másiknak a címe pedig: a Vég és újrakezdés. Mindkettőt bemutatták a felújított moziban is.