Kill Bill 2: a Fekete Mamba-Mama utolsó csepp mérge

Míg Amerikában a Kill Bill 2. a premier utáni hetekben, április közepén már a statisztikai legeket döntögette, úgy hírlett még a Passiót is körökkel megelőzte, addig Szombathelyen a bemutató utáni napokban nyomát sem láttuk a Tarantino-őrületnek. A hazai bemutató hetében a helyi plaza sötétkamrájába vonultunk, azonban a vasárnap esti vetítésen jó, ha fél házra való nézőt találtunk. Pedig a jegyekhez még öntapadós japán kalligráfiás tetkót is osztogatnak. Bár az első rész láttán biztosra vehető, a Kill Bill célközönségét nem az óvodák udvarán kéne keresni. Persze a film élvezeti értékéből ez mit sem von le, amúgy pedig mindegy...

Bang-Bang...
Már a Kill Bill első felvonása is jócskán megosztotta az általunk ismert népség véleményét. Míg jó páran elsőre beleszerettek, akadtak, nem is kevesen, akik a barokkosan túlburjánzó patakvéres jelenetek láttán erősen fanyalogtak. (Alapvető, a Kill Bill élvezetéhez szeretni kell a szamuráj- és a western-filmeket.) Tarantino második fogása az elsőhöz képest már kevésbé akciódús, sokkal mesélősebb, párbeszédesebb. A Menyasszony vérszomjas bosszúvágya szelídül, a csonkolt végtagok röpködése mellett a mellék-karakterek is hangsúlyosabbak. (Azért lehet min szörnyülködni, például amikor Hősnőnk mezítlábasan agyontapos egy frissen kiszabott szemgolyót.)

Spagetti-western-kungfu-szamuráj film
Ha valakinek eszébe jutna a Kill Bill 2-t bármilyen műfaji skatulyába beletuszkolni, megoldhatatlan feladat elé állítaná magát. Leginkább spagetti westernbe mártott, kung-fuval megborsozott szamuráj-mesének titulálhatnánk. A második felvonás azonban sokat veszít az első rész frissességéből, kevésbé játékos, bár egységesebb. Hiányzik például a manga-betét, vagy egy hasonlóan elragadó filmnyelvi poén. Az első résszel ellentétben itt már nem jellemző annyira, hogy minden szál más és más stílusban peregne, alapvetően westernes, és szamurájos.

Ismétlés: Megölni Billt!
A dramaturgia viszont Tarantino-san kimódolt, kifulladásról tehát szó sincs, a befejezés is tartogat még számos aprócska meglepetést. Anélkül, hogy a fő poénokat lelőnénk, nagy vonalakban nézzük át, honnan és hová tartunk: A várandós Menyasszony, alias Fekete Mamba, (Uma Thurman) miután kómából feleszmélve rádöbben arra, hogy kis híján megölték, méhéből pedig eltűnt a gyermeke, bosszút esküszik. Végez két egykori társával, O-Ren Ishiivel és Vernita Greennel. A halállistán azonban a Viperák bérgyilkos bandájából még két személy, Budd és Elle Driver hátra van. És ne feledjük a bandavezért, az egykori szeretőt, Billt sem. A második rész valahol innen, és Amerika porlepte országútjáról indul...

A japán és kínai behatásról
Míg az első részben többnyire a japán harcművészet és a busidó törvénye dominál, addig a második felvonásban a kínai harcművészet hatása érvényesül. A japán vonalat a Sonny Chiba (ő a film kardtechnikai koreográfusa) által alakított Hattori Hanzo (ő készíti a szamuráj kardokat, a katanákat) személyesít meg. A kínai kung-fus vonalat pedig Gordon Liu Jia-hui, az élő mozilegenda hozza (az első részben ő játssza Lucy Liu Crazy 88 testőrcsapatának vezetőjét). A második részben ő a mester, Pei Mei, aki a Menyasszonyt harcművészetre tanítja. A „fehér szemöldökű szerzetest” Tarantino egyébként a hetvenes évek népszerű hongkongi akciófilmjeinek közkedvelt rosszfiúiból hívta életre.

Billt a kung-fu filmek legendás bálványa alakítja
Míg Bill az első részben főként hangjával van jelen, addig a másodikban már ő is valódi szereplővé válik. Szerepét Tarantino gyerekkori bálványa, David Carradine alakítja. A hetvenes évek kung-fu őrületének kétségtelenül legnagyobb színésze izgalmas karakter, igazi kiöregedő-félben lévő konyakos western-arccal, hamiskásan csillogó szemekkel. Elhisszük neki, hogy egy remekül harcoló magányos prérifarkas, akiért bármely nő ölni tudna. Izgalmas színt –és a tőle megszokott formát – hozza még a western-csizmás, lakókocsiban éldegélő nyugalomba vonult Csörgőkígyó is, akit Michael Madsen (a Kutyaszorítóból emlékezhetünk rá) játszik.

Kill Bill 2. zenéje viszont már feledhető
Főként azoknak, akik ismerik a lemezt, semmi izgalom, Robert Rodriguez már az első részben kiélte magát. (Többnyire a cd utolsó számai, hangeffektek, amiket hamarjában át is tekerünk). A zene is alkalmazkodik az amerikai és a mexikói helyszínekhez, akár Charlie Feathers rockabilly stílusú Can't Hardly Stand Itjéről van szó, akár Ennio Morricone Sergio Leone A jó, a rossz és a csúf című filmjéhez írott zenéjéről.

És ha egy igazi japán szamuráj-filmre vágysz
Aki a Kill Bill után kíváncsi arra, milyen lehet egy igazi japán szamuráj-mozi, ajánlhatjuk, fizesse be magát a kortárs japán filmművészet egyik legsokoldalúbb tehetségének, Takeshi Kitanonak Szamuráj című filmjére. (Figyelem! Nem a Tom Cruise-os Utolsó szamurájra!). A vak masszőr kalandjai láttán egyből megértjük, miért is röpködnek Tarantino-nál, ha japán harcművészet van épp terítéken, karok, lábak és fejek. Nem tudni, ki volt előbb, Takeshi Kitano Szamurája vagy Tarantino Kill Billje, azonban humorban, filmes szellemességben és tehetségben sok a hasonlóság, a két mozi méltó párja lehet egymásnak.