Számba vehettük volna, nemigen tettük, bekövetkezett. Eleinte csak frivol örömifjak csapták a ribilliót luxuskörülmények és vízihabok, később - állítólag olykor szerkesztői utasításra, a nézettség növelése érdekében - egymás combjai között is. A trubadúrládával (közismertebb nevén televíziókészülékkel) kocsányon lógó függőséget kialakított plázatinédzserek és házianyuk azonban többet követeltek: kaptak vörös rózsás dzsigolót, és neki szelet csapó tucatnyi csajt, megborítva az emberi flörtölés ősi irányát. Ezután már csak a fájdalom monitorozása maradt hátra egy túlélőműsor keretében.
Csak egy szezonváltás kellett ahhoz, hogy arcátszabást és ciciplasztikát is nézhessünk élőben. A Nagy Alakítás a nemes célokba bújtatott hamis igazságszolgáltatás mezsgyéjén halad, hogy amit a természet elrontott, azt úgy istenesen helyére tegye. A jószándékot azonban hamar megcsúfítja a túlcsorduló főműsoridő-marketing, a korábbi életszerűre hegyezett műsorok valamennyi hatásvadász elemét bokrétába szedő megközelítés. A nem is olyan rosszul eltalált főcím dalocskája a már huszonhétszer sebészkés alá feküdt Groovehouse-os Judy lobogva égő alakítása, ami után a bevillantott képekkel és nyilatkozatokkal addig húznak, míg végül egyáltalán nem kapunk nagyon többet annál, mint amit megelőlegeztek nekünk. Pofon a kakinak, mondhatnók szemetül.
A narrátor státuszába a magyar Shrek-hanggal talán szinkronizációs karrierje csúcsára érkező Gesztesi Károlyt emelték be, akinek hallhatóan a lelkére kötötték, hogy a megírt frázisokkal ellenállhatatlanul dolgozzon rá a néző empátiájára. Az elmélyült "mindene megvolt, ami a boldogsághoz kellett" és az "életük legnagyobb vágya teljesülhet" féle felkonfok, mintha csak egy bulvárlap alcímeiből lettek volna egymás után csavarozva.
A főszereplő hölgyek boldogulásukért cserébe stábot kapnak maguk mellé, ami mindenhova elkíséri őket, a TV2 levelének könnyező elolvasását követő útrakeléstől egészen addig a kaposvári magánklinikáig, ahol a húszezer műtétet maga mögött tudó sztárplasztikus, dr. Seffer István várja a betegeket, laza tízezrelékes szövődményrátákkal. Aztán persze jól meg is műti őket, ám ez a periódus alig kap néhány képkockát - a végső csinosítást végző fodrász és a stylist azonban minimum háromszor ennyit.
A műsorkészítők olyan, eredetiségtől szottyadozó ötletekkel bombáznak telibe, minthogy a sebészi beavatkozást vállaló lányoknak videoüzenetet küldhessenek az otthoniak (in memoriam Nagy Ő, tetszenek emlékezni?), vagy a családdal való élő találkozást megelőző időhúzás némi árnyastánccal, egy hátulról megvilágított lepel előtt.
A show legívesebb kérdőjele mégis az, hogy a nemes cél vajon mindenek felett áll-e? Megváltható-e vele a legintimebb percek pofátlanul nézettség-orientált tálalása. Mert ilyen tempóval nemsokára már élő embervadászatot fogunk skubizni a díványról.
