Mayer Hawthorne – A Strange Arrangement
Ha a világ legjobb golfozója afro-amerikai, akkor miért ne lehetne napjaink egyik legügyesebb soul-énekese egy szarukeretes szemüvegű fehér? Akiből körülbelül azt néznénk ki, hogy merevlemezeket baszkurál egy számítógépszervizben, és nem pedig azt, hogy a nagyszerű, klasszikus Motown hangzásba lehel új életet? Mayer Hawthorne-t a jazzt, funkot és hiphopot innovatívan közelítő, los angelesi Stones Throw kiadó karolta fel, miután a labelfőnök (Peanut Butter Wolf) megtudta, hogy a kezébe került demón nem ősrégi, ötvenes-hatvanas évekbeli dalokat hall, sőt, a jóvágású fiatalember nem csak a hangszereket kezelte, de ő maga énekelte fel a vokálokat is. Pedig így van, negédes dallamai hallatán pedig a kritikusok Curtis Mayfieldet és Isaac Hayest hozzák párhuzamként, ami több, mint hízelgő. Uraim, ha nem tudják, hogy barátnőjelöltjük első lakáslátogatásának alkalmával milyen aláfestő zenét kerítsenek, akkor ezzel a lemezzel nem nyúlhatnak mellé.
Röyksopp - Junior
Ha megkérdeznének, ki az az előadó, akinek manapság a slágerlisták élén kéne képviselnie a tisztességes popzenét a sok műanyagsztár helyett, akkor a válaszok között egyértelműen dobogós helyezést kapna a norvég Röyksopp páros. Torbjorn Brundtland és Svein Berge közel tíz éve boldogítják a hallójáratokat olyan slágerekkel, mint az Eple vagy a Poor Leno, nevük már idejekorán beíródott a nagy könnyűzenei történelemkönyvbe. Harmadik albumuk, a Junior a saját súlya alatt fulladozó szintielektró műfajba öntött új lelket, a gravitációra fittyet hányó, felemelő énekekkel, őszintén hurráoptimista atmoszférájával, vidám játékosságával. Bizony, néha el tudnánk viselni a Happy Up Here-t a Bajlandó helyett.
The XX – The XX
Lassú lefolyású postpunk bűbáj, messzi csillagzatokba énekelt eltávolodások és közelkerülések – és a 2009-es év talán legérzékibb lemeze. Elképesztő, hogy a The XX rögtön a bemutatkozó lemezével képes volt elérni, hogy egyetlen végighallgatás után belegyökerezzen az ember tudatába, vagy jóval inkább oda, ahol éjjelente az álmok születnek: a szemeit lesütő, magabiztosságban gyenge lány, és az átütő szexualitásban tapicskoló fiú éneke – még ha jól kitalált karakterekkel is van dolgunk – révén már a negyedik percben mérföldekre járunk a civilizáció romlott rákfenéitől, és saját fülünkkel követhetjük végig dalba öntött vívódásaikat, vagy helyezkedhetünk bele egyenesen a szerepükbe. Kihunytak a fények, csak ők vannak. Csak mi vagyunk. És az év legérzékibb lemeze.
Hudson Mohawke – Butter
2009 egy olyan trend éve volt, ami nem annyira egy új műfajt, hanem egy újszerű zenei megközelítést tolt előtérbe: wonky-nak nevezték el ezt a vonalat, ami a mértani pontosságú szerkezeteket sutba dobva a botladozó, de magát mégis mindig utolérő hiphop alapok, elcsúszkáló szintetizátorok, mindenféle elektronikus pittyegések, melodikus zajongások bűvöletében fogant: egyszerre retro és jövőbemutató, de mindenképpen egy egzotikus elegy. De, ahogy azt a glasgow-i nevelésű Hudson Mohawke bebizonyította, egyáltalán nem nehezen hallgatható: a 23 éves csodagyerek Butter című hanganyaga úgy lett élménydús alkotás, hogy közben egy megátalkodott giccskavalkád is, mégis, egy másodpercig sem idegesít. Ha Audrey Hepburn ma egy nagyon menő tinédzser lenne, minden bizonnyal erre az albumra andalodna el és szőne szerelmes álmokat.
Bibio - Ambivalence Avenue
Stephen Wilkinson, vagyis Bibio az itt jelzett lemeze előtt már három komplett hangzóanyagot rakott le az asztalra, de most ért el odáig, hogy egy kiforrott, de még mindig ígéretes zenei producernek nevezhessük. Idei művét, az Ambivalence Avenue-t már a híres-neves Warp kiadónál jelentette meg, ami az elmúlt húsz évben olyan tehetségek egyengetéséért volt felelős, mint Aphex Twin, Luke Vibert vagy a Boards Of Canada - Bibiót gyakran hasonlították ez utóbbihoz, az elektronikus szöszmötölésen túllépve azonban ezen a lemezen olyan széles skálán kezdett mozogni, és olyan otthonosan, hogy arra nem sok példát találunk: van itt sci-fi hiphop, fojtott funk, akusztikus gitárdal, és egyik sem hibádzik. Naná, hogy 2009 legjobbjai között kell szerepelnie, még ha kevesen ismerik is!
Mos Def – The Ecstatic
Dante Terrell Smith már harmincötödik életévét koptatja, Mos Def néven ismerte meg a világ, és ő vetette vállára a törülközőt a Galaxis Útikalauz Stopposoknak vászonra vitt változatában. A "conscious" (kissé bicegő magyar megfelelővel: intelligens) hip hop képviselője a nagy átlagnál tartalmasabb rímeivel állt be a kilencvenes évek közepén a The Roots, KRS One, Digable Planets és társaik által képviselt politikusrap-vonalba, ám a 2006-os True Magic látványos bukása után a rajongók joggal aggódtak, hogy ez a korábban briliáns, éleselméjű üstökös leáldozóban van - nos, három év elteltével elmondhatjuk: szebben tündököl, mint valaha. Persze a producerek is becsületteljes munkát végeztek, és járultak hozzá egy albumhoz, ami bőven túlmutat a fásultnak hitt hiphopon, s valószínűleg visszahelyezi a bizalmat azokba, akik Mos Defet letudták azzal, hogy beállt a színészkasztba, és bon voyage. Ráaádásul nem is eresztette bő lére a produktumot: 45 percben megkaptuk azt, amiért anno megszerettük őt - de egy igazán tartalmas és laktató 45 percben. És ez éppen elég.
Fever Ray- Fever Ray
Az elektronikus zene iránt fogékonyak Karin Dreijer Andersson nevét már ismerhetik a The Knife formációból, ami őt és testvérét jelenti, és noha már egy évtizede jelen vannak a palettán, világkörüli ismertséget csak a 2006-os Silent Shout album hozott nekik, ami olyan eredeti összhangzatot mutatott fel a maga elektro-melankolikus felvételeivel, amire akkortájt kevés példa akadt – egy album, ami képes volt újat mutatni. Karin idén jelentkezett szólólemezével a fenti művésznév alatt, és ezzel is elég hamar megkapta a legmagasabb pontokat a különféle zenei magazinoktól: az azonnal felismerhető, rendhagyó énekek ezúttal lassabb, hosszabban kitartott hangokon nyugvó alapokra feküdnek fel, és egy intim belső világot tárnak a hallgató elé, amit nyomasztó aggodalom, falak közé szorult gyermekkori félelmek, meg nem értés töltenek meg. Gyönyörű, bensőséges lemez.
Moderat - Moderat
Van két előadó, ami magyar elektronikus tánczenei körökben páratlan népszerűségnek örvend, olyannyira, hogy bármikor képesek teltházat produkálni, ha elhívják őket. Ezek egyike Apparat, a berlini underground tündöklő arca, aki régen egyértelmű technóval kezdett, később azonban a mélyebb struktúrák és az IDM-nek nevezett vonal ("intelligent dance music") felé fordult. A másik a balkáni felmenőkkel büszkélkedő duó, a mocskos és itallocsolós élő szettjeiről ismert Modeselektor, akik egyszer azt mondták, hogy ők happy metált és country-ambientet játszanak, gyűlölik ugyanis a bekategorizálást (és egyébként a Radiohead frontember Tom Yorke is az egyik kedvenc csapatának titulálta őket). Nos, ez a két, önmagában is garanciát jelentő név állt össze már a 2000-es évek elején, hogy egy nagyon erős albummal rukkoljanak elő pár évvel később. Megszületett a Moderat, és idén áprilisban kijöttek régen várt albumukkal, amit csakis a legmelegebb szívvel tudunk ajánlani.
Toddla T - Skanky Skanky
24 éves és már underground szupersztár: ő Toddla T a szigetországi Sheffieldből, aki pofátlanul fiatalon már a grandiózus Essential Mix sorozatban is megmutatta, mit tud a keverő mögött: old school nyugati parti hiphoptól a Talking Heads-en át a piszkos dubstepig egy csapásra létrehozta minden idők egyik legjobb házibulimixét. Azóta igazolta azt is, hogy zenekészítés terén is van vér a golyóiban: a Skanky Skanky egy ügyes MC-kkel telepakolt lemez, ami se nem rap, se nem dancehall, se nem drum & bass, hanem mindegyik egyszerre és egymás után - tarka, vicces, lötyögős, és végig arra játszik, hogy az ember akár a tömegközlekedésen is elkezdjen talpon csúszkálni, és segget dörzsölni a kapaszkodó rudakhoz.
Memory Tapes – Seek Magic
Ki ne vágyódna csikorgó fagyok idején vissza egy felhőtlen és felelőtlen nyárba? A Memory Tapes név mögött rejtező, philadelphiai illetőségű Dayve Hawk ezt a kérdést egy olyan albummal válaszolta meg, amelynek műfaji behatárolásához leginkább az álompop a megfelelő kifejezés (a szaksajtó előszeretettel használja még a chillwave és glo-fi szavakat): minden egyes dal egy-egy újabb emlékfoszlányt bányászik elő perzselő augusztusi délutánokról, amikor egyik pillanatban életmentő habokba merülünk alá, a következőben pedig észvesztő szemezésbe keveredünk valakivel, akiről tudjuk, hogy talán soha nem fogjuk újra látni, ezért lépni kéne, mielőtt még nem késő. Áradó életigenlés, mézes melankólia, és vakító napsugár - 2009 legnyáribb nosztalgialemeze.
Monolake - Silence
Egy fajsúlyosabb – vagy talán épp ellenzelőleg, lebegősebb? – művet tartogattunk ajánlásunk legvégére. Többek között Robert Henkének köszönhetjük a világszerte népszerű Ableton zeneszoftvert, Monolake néven azonban maga is készít zenéket. Ilyen minőségében azokról az univerzumokat összekötő utaztatásairól híres, amiket a steril szövésű, jéghideg ambient-dubtechno hátán tesz meg: emberi hang csak elvétve akad zenéiben, sőt, emberjárta tájak is csak ritkán, alkotásai nem sztorimesélésre, hanem irdatlan tereket átfogó hangulatfestésre jöttek létre. Beszédes, Silence című albumára elmondása szerint a világ különböző pontjain rögzített hangokat: fémpüfölést egy berlini gyárban, légkondicionálók hangját Las Vegasban, egy séta zörejeit a kaliforniai Joshua Tree National Parkban, a Grand Canyon süvítő szelét, alagútmunkálatokat Svájvban, pötyögést egy ősrégi Macintosh billentyűzeten – ezek állnak össze egy monumentális kompozícióvá. Sci-fi olvasáshoz ideális.
