Viperavadászat, és egy Bombanő a szovjet bázison– Katonaként Kazahsztánban 2. rész

Maguktól másznak a pokrócok
Kilenc napig tartó utazás után megérkeztünk célukhoz, amely a Kaszpi-tenger észak-keleti partjától mintegy 200 kilométerre volt. A technikát a kapu előtt hagyva foglaltuk el körletünket, egy óriási, sportcsarnok méretű faépületet, benne háromemeletes ágyak, wc és zuhanyozó nélkül. Nem sokáig rendezkedhettünk, igaz, nem is volt mit és hova, nem volt szekrény, asztal, szóval semmi.

A rakétákat daruval töltöttük fel

Az ágyak alá bezsúfoltuk a málhazsákokat, és kezdtünk örülni, hogy nálunk vannak a hálózsákok is, az orosz katonai pokrócok szinte maguktól másztak arrébb az ágyon.
De rögtön fordultunk is vissza, kifelé a technikához. Az ütegparancsnok kijelölt három embert belszolgálatnak, feladatuk a körlet és a cucc őrzése volt. Mi pedig vissza a gépekhez, a kapunál senki sem akart megállítani minket, nem lett volna hová szökni. Később megtudtuk, hogy jó hatvan kilométer a legközelebbi lakott település.

Lezuhanyozva, rövidnadrágban
Ismét menetoszlopba álltunk a láncosokkal, az orosz terepjáró vezetésével nekiindultunk a sivatagnak. „Ezek meg hogyan tájékozódnak?” – tette fel a minket is érdeklő kérdést Bencze őrmester, mivel árkon-bokron át mentünk volna, ha vannak árkok-bokrok. Jó fél óra és húsz kilométer után álltunk meg: „Itt a technikai körletünk” – mondta Végvári főhadnagy a sorakozó után. Négyszögbe állítottuk a gépeket, közben az ütegparancsnok négy önként jelentkezőt kért. Mivel senki nem jelentkezett – nem tudtuk, miről van szó – a főhadnagy rámutatott négy emberre, és az egyik őrmesterre: „Maguk éjszakára itt maradnak őrségben” – szólt a parancs. Felszálltunk az egyik Csepzonra (Csepel platós teherautó), és elindultunk vissza a bázisra.

Ott már az ellátó század felállította a konyhát, a kantint és a zuhanyzósátrat. Este hét körül megkaptuk a vacsorát, és az engedélyt a szabadidőre. Az orosz, pardon, szovjet katonák ámulva nézték messziről, hogy lezuhanyozva, rövidnadrágban, papucsban gyülekeztünk a kantin körül. Ők még este tizenegykor is nyakig begombolt zubbonyban verték dobszóra a vigyázzmenetet.

Bombanő a szovjet bázison

Az üteg lokátorállomása

Később az ellátósoknál szolgáló mozigépész előkereste a 8 mm-es vetítőt, két fa közé vásznat feszítettünk. Néhány perc múlva elkezdődött az akkori idők amerikai szexbombája, Bo Derek főszereplésével készített Bombanő c. film. Visszafogottabb erotikus jelenetek, és a főszereplő leplezetlen bájai hirdették a rothadó kapitalizmus erkölcsi fertőjét a szovjet bázis közepén, mosolyogtunk azon, hogy a szovjet sorkatonák távolról próbáltak leskelődni. Aztán kiderült, hogy parancsnokaik megtiltották, hogy haverkodjanak velünk, igaz, kevés sikerrel.

Másnap elkezdődött, vagyis inkább folytatódott a kiképzés. Minden reggel kicsepzonoztunk a technikához, ellenőrzés, célkövetés, stb. Már a könyökünkön jött ki az egész, de a hivatásosok biztosra akartak menni. Az előléptetésük és a jutalmazásuk függött tőlünk.

„Szosza szóla”
Esténként pedig kantin, mozi. A második nap már közeledtek hozzánk az orosz bakák. Egyikőjük félrehívott az épület mellé. „Szosza szóla” - mondta, és kisebb fejfájásba került, mire megértettem, hogy a Coca-coláról van szó. Három rubelt nyomott a kezembe, gyors fejszámolással rájöttem, ez jó üzlet. A kantinban 17 forint volt a literes üdítő, a három rubel ennek pontosan a háromszorosa volt. Beindult az üzlet.

Aztán hozták a saját készítésű ajándéktárgyaikat. A rakétákban használt nagy tisztaságú ezüstből komoly ötvösmunkával leheletfinom nyakláncokat készítettek, darabját három rubelért kínálták. Néhány forduló a kantinhoz, és máris megvolt az ajándék anyámnak és barátnőmnek.

Menetkészen az indítóállvány

Egyik surranótársunk (surranótárs: akivel egy időben vonultunk be, azaz egyszerre húztunk surranót) egyszer szovjet katonával érkezett, aki magyarul köszönt. Munkács melletti magyar családba született, ott is élt, Ázsiába hozták sorkatonának. Nem panaszkodott, de mint mondta, szeretné egyszer megnézni Budapestet. (Reméljük, azóta sikerült neki.) Elmesélte, hogy (1985-ben) már csak két év a katonaidejük, és nem mindenkit visznek külföldre. Magyarázatként: a magyar seregben azok a hírek terjengtek, hogy az oroszoknál három év a szolgálati idő, és ebből legalább egy évet külföldön kell tölteniük.

„Ide az órádat!”
Persze, voltak kellemetlenebb élmények is. A nagy, közös wc előterében két orosz állított meg azzal, hogy a karomon lévő kvarcórát adjam el nekik. A legolcsóbb modell volt, direkt a katonaévekre szereztem be. Amikor visszautasítottam a felkínált tíz rubelt, egyikőjük elkapta a karomat, a másik pedig megpróbálta kicsatolni a fémszíjat. Ekkor lépett be a közel 190 centi magas és 100 kilós Pintér tizedes, radarállomásunk sofőrje. Gyors pillantással felmérte a helyzetet, összeütötte a két orosz fejét, akik menekülésre fogták a dolgot. Én meg szívdobogva köszöntem meg, később már csak kisebb csoportokban közlekedtünk a bázison.

Közben folyt a felkészülés az éleslövészetre. Nem volt könnyű a dolog, nappal 40-45, éjszaka 2-3 fok volt. A sivatagban engedélyt kaptunk az öltözködési szabályok be nem tartására, három ruhadarab volt csak kötelező. A sapka, a napszúrás ellen, a gyakorló nadrág és a bakancs a viperák, skorpiók miatt. Mert azok voltak szép számmal. Igaz, a kazahsztáni fajok mérge nem volt gyilkos erejű, de jónéhány napra ágyba döntötte volna az embert, az ottani viszonyok mellett nem lett volna kellemes a gyengélkedőn feküdni.

Viperavadászat
Az ellátósok egyik benzinkutasa egyszer fogott egy viperát. Ahogyan mesélte, meglátta a kígyót a homokban, a gyalogsági ásóval odavágott neki néhányat. A viperának felszakadt a torka, azt hittük, elpusztult. A srác a kezembe nyomott egy kólásüveget, a kígyót a fejével előre megpróbálta beletuszkolni. Jó néhány centire már sikerült, amikor a vipera magához tért, és irtózatos tekergésbe kezdett. „Tartsd azt az üveget, nehogy elengedd!” – kaptam az utasítást. Amikor a kígyót sikerült teljes egészében az üvegbe gyömöszölni, a benzinkutas felöntötte gázolajjal. Később a nagykanizsai laktanya benzinkútjának irodáját díszítette a kipreparált hüllő.

Hűtő a sivatagban

Korabeli propaganda az utcán

A legnagyobb gondunkat a nappali meleg jelentette. Naponta kaptunk egy liter sima ásványvizet és fél liter magas sótartalmút, ez utóbbinak az elfogyasztását ellenőrizték. De pillanatok alatt langyos lett a víz, nehéz volt meginni, még szomjasan is. Segítségül hívtuk a fizikát.
A gyalogsági ásóval mély gödröt ástunk a homokba. Nem volt nehéz, rendkívül finom és száraz volt a homok, az üvegeket a géptisztító rongyokba csavartuk, a gödör mélyére raktuk, és a műanyag kannában hozott csapi vízzel öntöztük. A párolgás hőt vont el, az ásványvíz ha nem is hideg, de hűvös, és ami a lényeg, iható lett.

Harabali, a sivatagi város
A negyedik nap reggelén maradtunk a bázison, nem tudtuk mire vélni a dolgot, Végvári főhadnagy ismét önkénteseket kért. Látva, hogy ütegírnokunk, a mindenről tudó szakaszvezető is kilép a sorból, én is jelentkeztem. Olyan tizenöten, köztünk három hivatásos felszálltunk a Csepzonra, és elindultunk egy olyan úton, amit addig észre sem vettünk. Az első táblát meglátva, kitört belőlünk a röhögés, főútvonal tábla volt, az út pedig két, egymás mellé lefektetett, egyenként másfél méter széles, bordázott acélszalagból állt. Ez a főút Közép-Ázsiában.

Egy óra múlva kisebb faluba értünk, igaz, a helységnévtáblán „Gorad Harabali”, azaz Harabali város állt. Megálltunk az egyik utcában, „három óra múlva itt találkozunk” mondta parancsnokunk.
A lakókat láthatóan nem zavarták az idegen katonák, úgy tűnik, megszokták már. A katona, persze, elsőként a kocsmát keresi, találtunk is egy vendéglőt, de ki volt írva, hogy csak délután kettőkor nyit. Mi meg délig kaptunk szabadidőt. Emlékeztetőül, ez volt az az időszak, amikor Gorbacsov, az SZKP főtitkára délután két óráig betiltotta a szeszes ital árusítását. Úgy látszik, alkohol nélkül nem volt értelme nyitva tartani a vendéglőt.

Boldogító „da” a múzeumban
Bármilyen furcsának tűnik, ezek után múzeumot kerestünk. Az egyik kisebb utcában találtunk is egy közösséginek tűnő épületet, az ajtó felett „Museum” felirattal. Az előtérben ünneplőbe öltözött középkorú nő fogadott minket. Összeszedve a kötelező orosztanulás emlékeit, elrebegtük, hogy mit keresünk. Nevetett, ez az épület amolyan művelődési ház-féle, de aztán mondta, maradjunk nyugodtan, negyedóra múlva esküvő lesz, nézzük meg, szívesen látnak minket.
Az épület előtt egy hatalmas Csajka (a szovjet korszak luxusautója) állt meg, amit jó néhány Volga és Zsiguli követett. A sarokból figyeltük, ahogy az öltönyös vőlegény és a népviseletbe öltözött menyasszony egybekelt, majd éktelen dudálással elvonult a násznép. Velünk senki sem törődött, lehet, hogy ezt is megszokták?

Az ihatatlan kvasz

Esküvő Kazahsztánban

Megtaláltuk a piacot is, gyümölcshegyek, mást viszont nem lehetett kapni. Sőt, a boltosok tőlünk akartak vásárolni, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, sorolták igényeiket: Lewis, Adidas, Wrangler. Sajnos, egyikkel sem tudtunk szolgálni.
Egy lajtoskocsinál megkóstoltuk a kvaszt. Ez egy sörhöz hasonlító ital, 12 kopejkáért adtak három decit. Nem bírtam lenyelni, beleejtettem a közeli kukába, szemrehányó és felháborodott tekinteteket kaptam válaszul. Később utánanéztem, a kvaszt gabonából erjesztéssel készítik, alkoholtartalma 1-2 százalék.

Aztán találtunk egy könyvesboltot. Választék alig, Lenin összes piros kötésben, kék kötésben, zöld kötésben, Solohov regények, iskolai tankönyvek. 15 kopejkáért vettem egy 9-10. osztályosoknak való képes történelmi atlaszt, benne a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és – az oroszok szemszögéből – a Nagy Honvédő Háború eseményeivel. Finoman szólva is érdekes, valahol megvan még.

Műholdlesen
Még aznap este őrségbe osztottak be a technikához. Hét órakor a Csepzon ötünket, négy sorkatonát, egy őrmestert, kivitt a gépekhez. Figyelmeztettek, vigyük a téli mikádót is, mert hideg lesz. Az lett.
A sivatag sötétben sem barátságosabb, ráadásul tudtuk, hogy a környéken beduinoknak látszó csapatok portyáznak, néha nappal, távolról láttuk is őket, ahogyan lóháton tevéket hajtottak. Szerencsére nem jelentkeztek, annál több volt a kóbor, csontsovány állat. Egy idő után meguntuk, hogy elkergessük őket, felmásztunk a gépek tetejére, a kifeszített ponyva kitűnő függőágynak bizonyult. Hanyattfekve életem legtisztább éjszakai égboltjában gyönyörködtem, szabályosan látható volt a Tejút. Meg jó néhány műhold, ezeket arról ismertük meg, hogy folyamatosan világítottak, és egyenletes sebességgel, irányváltás nélkül haladtak.

„Miért van itt ennyi műhold, főnök?” – kérdeztem a szomszéd gép tetején nézelődő őrmestert. „Ezek főként NATO műholdak. Több szovjet katonai bázis van errefelé, itt van nem messze a szemjapalatyinszki kísérleti atomtelep, és Bajkonur, a szovjet űrkikötő is” – kaptam a felkészült választ. Ja, ha úgy nem, gondoltam.

„Nincs vita, ez parancs!”

Célkereső módban az indítóállvány

Másnap reggel megtudtuk, hogy délután vizsgázunk az orosz tiszteknél. Kicsit beparáztunk, de a tolmács őrnagy megnyugtatott minket, csak mondjunk valamit, ő majd „fordít”. Így is lett, az oroszok elégedettek voltak. Nem csoda, az őrnagy eredetileg légvédelmi rakétásként, mint mérnök-hadnagy végzett a főiskolán.

Előtte azért volt egy kis affér. A vizsga előtt ezredparancsnokunk kíséretében érkezett a technikához a vizsgáztató orosz főhadnagy. Ütegparancsnokunk a szabályzat szerint vigyázzt vezényelt, és jelenteni akart az alezredesnek, aki azonban félreállt: „Neki jelentsen, főhadnagy elvtárs!” – mutatott az orosz tisztre. „Én?” – döbbent meg a mi főhadnagyunk – „jelentsen ő nekem!” „Nincs vita, ez parancs!” – keményedett be az ales, erre ütegparancsnokunk olyan vigyázzmenetet vágott le, hogy méterekre fröccsent a finom homok.

„Minden rendben, tizedes?”
A vizsga után kis pihenő, és újabb, nagyobb balhé következett. Pintér tizedes és egy haverja a pihenő alatt láthatóan alkoholhoz jutott, magyarul berúgtak, mint a csacsi. Végvári főhadnagy először leüvöltötte a fejüket, majd a kb. 46-os méretű bakanccsal rendesen seggbe rúgta őket.

Pintérben erre felrobbant az önérzet, „engem senki se rugdosson” felkiáltással ledobálta magáról a szerelvényt, és nekiindult a sivatagnak. „Hova megy, katona?” – kérdezte parancsnokunk. „Hazamegyek, gyalog!” – jött a válasz, aztán a tizedes elindult nyugatra, a Kaszpi-tenger felé. A főhadnagy rágyújtott, nyugodtan várt addig, amíg Pintér már csak egy kis pontnak látszott a homokban. „Menjen, hozza vissza!” – utasította az egyik harcjárművezetőt, aki beült a láncosba. Húsz perc múlva Pintér kifulladva szállt ki a gépből. „Minden rendben, tizedes?” – kérdezte a főhadnagy. „Igen, főnök” – mondta csendesen.

Este megtudtuk, másnap délután, majd késő este lesz az éleslövészet. Éjszaka többen is csak forgolódtunk a hálózsákokban.
(Folytatjuk)

Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!

A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!