Tisztességes újságíró nem ittasodik le nappal, a profi viszont akár be is rúghat. A vakmerő ezzel szemben fogja magát, és jól körülírt céllal szentesíti az eszközt például hogy utólag elmondhassa, mi az, amit semmi szín alatt nem ajánl embertársainak. Szerkesztőségünk magukat tökösnek gondoló, később e hitből megszeppenve kibillenő tagjai egy hűvös márciusi délutánon arra vállalkoztak, hogy a korábbi csokolédényúl-, majd pizzateszt után a poklok poklába bukjanak alá, és megfejtsék a kommersz tömények titkát. Egymás után tizenkétszer.
Ennyi üvegcsét választottunk ki a tesztre az általunk meglátogatott kiskereskedésben, egyszerű szimpátia alapján, különös grimaszokat generálva az eladó arcán, pedig ő színjózan volt. A felsorakoztatott, zárjegyes apróságok mindegyikét 120 és 150 forint közötti egységáron szereztük be, így a költségek további részletezésétől eltekintünk.
A munkatársak későbbi karrierútjára való tekintettel a véleményezések mögötti neveket homályban tartjuk, és a kortyolgatás közben elhangzó gondolatfoszlányokat egybeömlesztve alkotunk képet az egyes égetett szeszek közé nem besorolható, többnyire 30-34 fokos, összetevők szempontjából főleg ioncserélt vizet, gabonaszeszt és aromát tartalmazó italokról, amikről már elöljáróban sem állítjuk, hogy az élet naposabb oldalába engedtek betekintést.
Az előző képre kattintva különböző nézőpontokból láthatja az italozás szigorú laboratóriumi körülmények közti elvégzését. Megjegyzendő, hogy a legurított folyadékot natúr krumpliszirommal itattuk fel, és 15 Celsius fokos csapvízzel öblögettünk az egyes körök között. Következzenek a végeredmények!
Első választottunk középerős indításnak bizonyult. Tudod, mi az érdekes? Hogy a Magyarországon kapható, márkátlan Napóleon konyakokhoz hasonlít az illata szólt egy lényegretörő megállapítás, míg más szimplán csak a porhanyós falevélhez hasonlította az ízt, mintha maga is minden ősszel az avarból nassolna. Illata mint a konyaké, íze mint a tiszta szeszé, utóhatása savanyú. Ha csak ilyentől akarnék berúgni, másnap reggel nem tudnék mosolyogni, úgy össze lenne ragadva a szám. Később kiderült, nem ennyire vészes a helyzet, a Stampó Grand a maga kategóriájában tűrhető, bőven alulmúlható itóka.
Agyafúrt asszociációval van dolgunk: vitorla egyenlő tenger, onnan csak egy szökellés Jack Sparrow meg a rum. E kifejezés azonban törvényileg nem használható, hisz a készítési eljárás nem felel meg az előírtaknak. Nem éppen egy Puerto Rico Rum. Az olyan erős volt, hogy ha utána az üres üveg szájához odatartottál egy gyufát, láng csapott ki belőle. Ez feleannyira se erős. Az etalon Bacarditól is fényévekre helyezkedik el: ha az Walt Disney, akkor ez a kétdekás román rajzfilm, hangzik a hasonlat. A rumosgolyós-puncstortás illat ügyes svindli, mögötte jellegtelen az íz, szóval húzzuk le a vitorlákat. Másik munkatársunk politikai szóviccel él, de mire kimondja, hogy ez Semmilyen Zsolt itala, már ráröppentünk a következőre.
A rumra nyelvi játékok helyett már csak magánhangzócserével utaló feles illata markánsabb, több aromát sejtünk benne, de itt már a nyelvünk is észlel valamit. Nemhiába, hiszen ha bemész egy kocsmába, és rumkólát kérsz, ennek félliteres nagytestvéréből töltenek neked. A legtöbb italozó egységben ez a fajta rum van, és ez kólával nem is rossz, a fiatalság nagy örömére foglalja össze a lényeget egyik szószólónk, amihez többet már nem is tudunk hozzátenni. Tintázásra termett ital, de a mennyiséggel vigyázzunk.
Itt egy meglepetés van, mert ez nem bújik álnév mögé, rum néven fut, és rajta van a győri likőrgyár emblémája.Viszont ennek nincs olyan erős illata. Az ezt követő korty igazokja megállapításunkat: itt a belbecs uralkodik, cukornád alapú, valós égetett szeszt tartunk a kezünkben. Szökik is fel tőle a testmeleg, tágítja az ereket, ahogy az egy vérbeli rumtól elvárható. Nagy örömünkben azonban felmerül egy költői kérdés: biztosak lehetünk-e benne, hogy egy avatott alkoholista ezt választja, és nem az illatozó előbbieket? Elvégre a McDonalds termékei is a mi ízvilágunkra vannak kialakítva, mégis sejtjük, mit tartalmaznak. A kérdés nyitva marad.
Mocskos illata van. Ez alapján a legrosszabb ital jön, össze is szedjük minden erőnket. Felrémlenek előttünk a legvidámabb barakk asszonyai, amint pállott hónaljkutyájukat a bárpult felett meglengetve kérnek egy konyakot, mert az olyan elegáns, és még Franciaországra is lehet róla gondolni. Tesztalanyunk azonban még a klasszikus borpárlatnál is lejjebb adja, íze elrohadt szőlőfürtre hajaz, egy felrúgott kapcsolat folyékony leképezése. Olyan kapcsolaté, amit ráadásul mi csesztünk el. Határozottan ellenjavallott.
A szakítós ősz után jő a tavaszi kikelet, a kádári langymeleg szocializmus trademarkja. Igazi Kontyalávaló. Míg egy középkorú kollega Cseh Tamás ezen itókát dícsőítő sorain időzik el aprócskát, az édes-nyelhető, rózsaszirmokkal körbevont ízről másvalakinek megint más jut eszébe: feküdtem egyszer egy lány ölében, ő ült a padon, és azt mondogattam neki fél órán keresztül megállás nélkül, hogy mókusmókus. A kevert belőlem ilyen csodákat hozott ki. Kezdő tacskóknak ajánljuk, akiknek sem a gyomra, sem a bukszája nem bírja még a tüzesebb vizeket.
Ez a sporttáskában hetekre ottfelejtett tornacsuka szaga, enyhe termálfürdős felhangokkal mondja egyikünk. Ne nagyon éljük bele magunkat mondja másikunk, felhívva a figyelmet, hogy egy liter ebből egy gramm mézet tartalmaz. A szag még mindig mozgatja az agyakat, valaki a birkózókat emlegeti, akik nem fürdenek, hogy az ellenfél undorodjon hozzájuk érni. Nosztalgiázó munkatársunk előzetes reményeivel ellentétben nem idéződik meg a nagypapa, aki bottal veri le a diót a fáról, viszont villámgyorsan összefoglal: Úgy is mondhatjuk, hogy ez kibaszott szar.
Egy gyöngyszem jön most! mondja, és nicsak, könnycsepp fúrja be magát a szemének sarkába, annyira elérzékenyül: az összetevők aszalt gyümölcsről szólnak, minden jel arra utal, hogy egy újabb hiteles ital került kezünk ügyébe. Bingó: igen, ott az a klasszikus, ódon fahordó íz, ez hamisítatlan pálinka és az eddigi sorban a második, amitől főszerkesztőnknek melege lett. Gazdagabbaknak ajánljuk, mert húsz forinttal többe kerül, mint egy átlagos társa, viszont megdolgozik az áráért, nyelvünk csetten, nyelünk rendesen.
Hideg tekintetű husky kutyával a címkéjén olyan buké keveredik elő következő alanyunkból, ami meglehetősen bizarr módon átcsatol a kórházi fertőtlenítőkre, de hamar kiderül, az íze sem különb, mintha formalint vagy petróleumot nyalogatnánk. Ez nem jó ital. Ez borzalmas, ez rossz, ez kész. Nem is foglalkozunk vele a szükségesnél többet, sőt, jobb lett volna még annyit se.
Csíkra húzzuk szemünket, de nem az eddig legördített szeszektől, hanem az álnok névválasztástól, ami nyilvánvalóan az egyik leghíresebb francia konyakra, a kaliforniai repperek által oly sokszor szövegbe foglalt Hennessey-t kívánja gyaníttatni. Vesztére, mert mi csak a tuskóságot érezzük ki belőle: ez egy nagyon sok tiszta szeszt tartalmazó, jelentéktelen átalakításon átesett, minőségre és butításra a legrosszabb mind közül. Böszmeital hungarista tüntetésekhez.
Nézd csak, a jó öreg Grand rokona, amit elsőre fogyasztottunk. A húgyszínű, lovasbetyárt ábrázoló palack tartalma azonban testvérbátyjával ellentétben indusztriális, rozsdás, mintha leszopnék egy gyárkéményt. A körömlakk is felmerül, mint legközelebbi illat-rokon, azt viszont halált megvető bátorsággal állítjuk, hogy gyümölcsöt nevével ellentétben nem látott. Az előző, szélsőjobbos ital kommunista ellentételezése, és körülbelül ugyanannyira kívánjuk a hátunk közepére.
Mint kiderült, nem durrant jó viccként, hogy a dianás cukor legjavát, lord etilacetát és mentolkristály kisasszony násztáncát hagytuk a legvégére. Mert hogyan is működik? Úgy, hogy köpi, rosszabban esetben okádja kifelé az ember: vele a mentol horror jött el köreinkbe. Nem lehet, hogy ezt isszák emberek! köhécsel fel egy felismerhetetlenségig eltorzult arc. Egyszer technika órán belefeledkeztem a ragasztgatásba, és a technokolt a szám szélére kentem. Na, ez ilyen jegyzi meg egy másik szörnyszülött. Legrémisztőbb tapasztalásunk tárgyát élő embernek nem tanácsoljuk, felhasználását a továbbiakban is ráhagyjuk a kozmetikai iparra és a vegyészetre.
Újszerű tapasztalatainkat összegezvén annyit állíthatunk szívre tett kézzel, hogy ha valaha az életben kétdekásokra szorulunk, mindenekelőtt a fenti ágyas pálinkába vessük bizodalmunkat, mert az az, ami rá van írva. Tetőtől-talpig jó benyomást még az Aranyhajó Rum tett ránk, harmadik helyre a Stampó Grand mászott be, de alatta rezeg a léc, hiszen ő már aromával próbált meggyőzni minket, csakúgy, mint a többiek. A legjobban mégis akkor járunk, ha ezeket messze elkerüljük, árokban fekvés helyett ebben az árfekvésben színes ceruzát veszünk, és rajzolunk napocskát, hogy bearanyozzuk az életünket.
