Elég gyakran megfordulok a magyar fővárosban és szinte mindig használom a tömegközlekedést, de még soha nem büntetett meg az ellenőr. Mert mindig vettem jegyet, ahogy most is.
Jó, de akkor mi történt?
Nem hiszem, hogy a történetnek nagy tanulsága van mások számára, mert nem valószínű, hogy más is lesz olyan süket, mint én, de leírom, mert szórakoztató.
A kelenföldi P+R parkolóban tettük le az autót. Zsolt, a fotósunk metróra szállt, hogy szakmai szemmel megnézze a World Press Photo kiállítást, és ha már így alakult, lefotózza az esős Budapestet (nemsokára jönnek a képek).
Én jó fiúként az állomás alatti egyik automatából vásároltam két vonaljegyet (450 Ft/db), majd elsétáltam a jó öreg 19-es villamos végállomására. Pont lekéstem egyet, így elsőként szálltam fel a következőre, leültem az ablak mellé az egyes ülésre és békésen vártam az indulást, várt rám a Francia Intézet January 21. 15:45 és a sajátságos médiahelyzet.
Kellemes út volt, a régi jármű barátságosan zötyögött át a 11. kerületen, néztem az esőben ázó utcákat, amelyekhez megannyi családi emlék fűz, aztán kiértünk a Duna-partra, ott lekötött a folyó, amelynek látványa ezredszerre is megunhatatlan volt.
Ekkor szállt fel a járműre a két karszalagos ellenőr, akik a szokásos mozdulatokkal és párbeszédekkel végezték a dolgukat.
„Atyaisten, nem érvényesítettem a jegyet!”
- villant át rajtam a felismerés, de addigra a szemüveges fiatalabbik már mellettem állt.
Mondtam neki, hogy az van, hogy mindig napijeggyel utazom, de most elfelejtettem a dolgot, esik az eső, elbambultam, és mutattam neki a szemüvegtokomban lapuló két érintetlen jegyet, és a hozzájuk tartozó bizonylatot.
"Akkor most szállt fel?"
- kérdezte a szemüveges, célozgatva a menekülőajtóra.
"Nem, már a kelenföldi végállomás óta utazom"
- válaszoltam őszintén. És néhány másodperc múlva már tudtam, én, ökör, tulok, őszinte idióta, hogy méretes és helyrehozhatatlan hibát követtem el.
"Akkor viszont meg kell, hogy büntessem."
Ekkor már ott állt mellettem a második, idősebb ellenőr is.
Nem éreztem jól magam. Sőt, kimondottan rosszul éreztem magam. Bevallom, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megvárom, amíg megáll a villamos, kiugrom a járműből, elfutok, aztán történik, aminek történnie kell, utánam futnak az ellenőrök, elgáncsolnak a járókelők, bilincsben bevisznek a rendőrök, aztán megjelenek a hírekben.
De helyette inkább megkérdeztem, a lehető leártalmatlanabb – és minden bizonnyal legbutább - arcot vágva:
"Nincs valami más lehetőség?"
"Két lehetőség van. Vagy most fizet nekünk 12 ezer forintot, vagy elkérjük a személyi igazolványát és később fizet 25 ezer forintot"
- jött a határozott válasz.
Ekkor dobtam be a gyeplőt, jöjjön. Én a bankkártyám után nyúltam, ő pedig terminálért. Néhány másodperc múlva már szegényebb voltam 12 ezer forinttal.
„Könnyen jött, könnyen megy” – próbáltam hazudni magamnak, de persze bántott a dolog. A lila betűkkel nyomtatott, aranyszínű matricával megfejelt „pótdíjelismervény” most is itt bujkál szerkesztőségi asztalom papírjai között.
És mi történt a bankkártyával?
Ja, igen, ezt is beírtam a címbe, így erről is beszélnem kell. Egészen más, de mégis hasonló történet.
Szombaton egy hőpisztolyt vittem vissza a szombathelyi Praktikerbe, mert vacakolt a kapcsolója. Ott azt mondták, hogy mivel vállalkozás volt a vásárló, részükről nincs garancia, keressem a gyártót. Ezen annyira meglepődtem, hogy a céges kártyára vettem még néhány apróságot, például bitumenes szigetelőanyagot és lengyel ajtózárat (mert az Elzett félévente elromlik).
Hazafelé beugrottam még a Lidlbe, hogy az egyetlen drága szenvedélyemnek hódoljak, és vettem egy karton tejet, de azt már a magánkártyára.
Este megnéztem a hétvégi teendőim listáját, és láttam, hogy rendezni kellene a Vodafone internetelőfizetést, ami csekély duplájára emelkedett az elmúlt években, de hát így jártam, nem lehet mindenki a győztes csapatban. Sokkal jobban izgatott, hogy égen-földön nem találtam a magánkártyámat. Néztem zsebben, övtarsolyban, autóban az ülés alatt és pincében a lengyel zár mellett. Eltűnt.
Némileg megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy a számlámon még megvan a vállalkozásom összes pénze (több mint 70 ezer forint), a kártya menüpont alatt pedig – a letiltás mellett - találtam egy „felfüggesztés” ikont. Nagyon büszke voltam magamra, hogy megoldottam ezt is, és biztos voltam abban is, hogy a barkácsboltban hagytam a kártyát. Vagy a jótállás körüli vita hevében felejtettem a pulton, vagy az övtarsolyom mellé tettem. De nem lehet baj, hiszen aki megtalálja, úgysem tud vele mit kezdeni, és különben is, az emberek jók 
„És már a futók is köszönnek” – Hagyjuk már abba a sírást, az emberek alapvetően jók, a bolygónk pedig egy szép hely 2024. October 06. 19:06 .
Vasárnap reggel nem volt autóm, a biciklizéshez túlságosan fújt a szél, de nekem amúgy is remek ötletem támadt: kifutok a Praktikerbe.
Egyik lábam a belvárosban, a másik a Falco-gyár mögötti területen, és máris ott álltam, kissé izzadtan, csapzottan, de öntudatosan és optimistán az ügyfélszolgálati pultjánál.
Mondtam, mi járatban vagyok, a garancia dolgot már nem említettem, történt, ami történt, az már a múlté. Most nagyobb a tét.
„Lányok, találtunk itt bankkártyát?”
– kiabált a társainak a hölgy, de csak csend és vállvonogatás érkezett.
Tíz másodperc alatt dőltek be a reményeim tartóoszlopai, de még nem kapcsoltak le minden fényt.
A Zanati úton visszafutottam a Lidl-áruházig, beküzdöttem magam a kijáraton (nekem már szabad, elvégre már hivatalos BKK-bliccelő vagyok, nagypályás törvényen kívüli), és odamentem az egyik szorgosan dolgozó pénztáros kisasszonyhoz. Az mikrofonon értesített valakit és fél perc múlva már egy kapun belül álltam, ahol egy másik hölgynek részletesen elmondtam, mi történt.
Figyelmesen hallgatott, majd kicsit odébb állt, és a headsetével hosszabban beszélgetett valakivel.
„Mindjárt jön a főnök”
– mondta kedvesen.
Én pedig éreztem, sőt tudtam, hogy pozitív irányt vesz a történet. A főnök nyilván személyesen szeretné nekem átadni a kártyát, biztos alá kell írnom majd valamit, és már bántam, hogy nem hoztam magammal a személyi igazolványomat. Nem baj, ha nagyon szigorú a főnök, legfeljebb majd ebéd után visszajövök, kifürödve, igazolvánnyal, gondoltam. Néhány perc múlva jött is a főnök, eltűnt egy helyiségben, ahonnan, fokozva a drámai feszültséget, csak néhány újabb perc múlva bukkant elő,
"Napok óta nem találtunk semmilyen bankkártyát"
– közölte kegyetlenül.
Értem, dünnyögtem, és igyekeztem titkolni a csalódásomat. Nem egyenest hazafutottam, jókora kerülőt tettem, és közben járt az eszem. Olyanokon, hogy a felfüggesztés kilencven napig érvényes, így nem kell kapkodni a következő lépésen, majd magától kialakulnak a dolgok. Az sem biztos, kell nekem céges bankkártya, ezzel is odacsapok a gonosz pénzintézeteknek.
Ebéd után aludtam egy nagyot. Kicsit el is feledkeztem már az ügyről, amikor este feltettem a töltőre a mobiltelefonomat, és a tokja szokatlanul vastagnak érződött.
Igen, kitalálta, kedves olvasó, ott, az egyik kis zsebben lapult a bankkártya a céges adószámos fecni mellett.
"Minden jó, ha a vége jó"
– vontam le a tanulságot, mert mindig szerettem a pozitív befejezéseket.
