Bár amennyire lehet, igyekszem kerülni a tömegközlekedést – főleg Magyarországon –, néha mégis muszáj igénybe venni ezt a remek rendszerként működő szolgáltatást. Így esett, hogy májusban egy húsvéti koncert miatt Tihanyba kellett eljutnom. A koncert a Tihanyi Apátságban volt, vasárnap, én viszont egy 12 órás szerkesztés után indultam útnak. Ilyenkor az ember nem felkel, hanem inkább feltámad – és ez már eleve kizárta a reggeli egy átszállásos, Balatonfüreden át vezető opciót.
Az útvonal megtervezésekor pedig figyelni kell az átszállásokra, mert ha valami félre sikrül, akkor lehet nagyon sokat várni, valahol az isten háta mögött, ahol még speciális szabályok is vannak, mert a busz nem a megállóban áll meg, hanem szemben, egy lámpapóznánál, mert ott nem akadályozza a forgalmat. De, ha egy környéken először jársz, akkor jó eséllyel a következő buszt is lekésed, mire realizálod, hogy mi a szisztéma.
Persze, egy tanulságot már most levonhatunk a történet elején: Ha Magyarországon tömegközlekedéssel utazol, sohase késd le az átszállásod. Ezzel az intelemmel a fejemben vágtam hát neki a vasárnapi túrának, egy Szombathely-Tihany viszonylatban. Ehhez pedig csak a Szombathely-Zalaegerszeg-Balatonfüred-Tihany útvonalat kellett abszolválnom. Két átszállás, amelyek közül az elsőt 9 perc alatt kell megtenni, Balatonfüred és Tihany között 15 perc eltéréssel két busz is indul 14 órakor, így ott nem volt akkora tétje az átszállásnak.
A magyar valóság testközelből
Zalaegerszegre két perc késéssel indult el a lassú fuvar, de az még behozható késésnek tűnt a 71 perces menetidő ellenére. Egy óra zötyögés után a csodás magyar kátyútengereken az ember már úgy érzi, jó lenne engedelmeskedni a természet hívó szavának, és elintézni némi folyó ügyet. Már csak azért is, mert a Zalaegerszeg-Balatonfüred útvonal egy masszív 150 perces utazás. Nos, a dolgok a lehető legritkább esetben vannak úgy, ahogy lenniük kellene.
A kilenc perces átszállásból egy laza sprint lett két kocsiállás között, mert nulla átszállásos buszok csak kétóránként indulnak. Ez azért fontos, mert ugye volt egy fix kezdési időpont, amit mindenképp szerettem volna elérni. Így a napi edzés egy része megvolt, a folyó ügyek meg rendezetlenek maradtak. De, legalább összességében még tudtuk tartani a tervet: kettőből két buszt sikerült elérni.
Balatonfüredig 56 megálló – már önmagában is örökkévalóság, amit a Volán most még fokozni is tudott. Történt ugyanis, hogy valahol Zalaegerszeg külsőn az egyik megállóban két gyanús alak ácsorgott a buszmegállóban. Gyanús, abból a fajtából, amelyikről először azt feltételezed, hogy ezek most vagy eltérítik a buszt, és le kell fegyverezni őket, vagy ellenőrök. Nos, a vegyespáros végül ellenőrnek bizonyult. Míg a nő a sofőrrel maradt a férfi kicsit rendszertelenül – vagyis nem az üléssoronként – kezdte ellenőrizni a jegyeket.
Én meg azzal a lendülettel vágtam zsebre a jegyem, hogy oké, ez ennyi volt, aztán a csávó visszagravitált hozzám. A zsebemből előszedtem a jegyem, meg a másikat is, amelyik a Szombathely-Zalaegerszeg útvonalra szólt, és itt némi zavar támadt az erőben. A kaller nézi a jegyet, és az arca először fehér lett, hogy nekem valami nagyon rossz jegyet adtak el, vagy analfabéta vagyok, hogy rossz helyen a rossz buszra szálltam fel. Aztán megtalálta a másik jegyet, és mivel az rendben volt, a két jegyet izomból az arcomba tolta, úgy, hogy a papírok csúcsa a szemüvegem lencséjén hajolt vissza. 38 év alatt sok mindennel próbálták már kiszúrni a szemem Magyarországon – de buszjeggyel még nem. Hát, köszönjük, Lázár János!
A következő lehetőségnél a kalauzok kiszálltak és helyreállt a világ rendje, meg a lelki békém is. Szeltük tovább az utat, és közben több balatonparti települést és város is sikerült megtekinteni, mert ez a busz működik Keszthely egyik helyijáratos vonalaként is. Kettő az egyben, és legalább fél óra karingyolás egyhelyben.
Csoki, halott király és katarzis
Ennek ellenére Balatonfüreden a menetrend szerinti 5 perces átszállási időből még maradt másfél perc. De, inkább a mosdók felé vettem az irányt, mert a természet hívó szava már meglehetősen hangos volt. Pár literrel könnyebben még volt időm egy szendvicsre is, és indulás tovább Tihany felé.
Végül sikerült elérni a koncertet, előtte még egy kis városnézésre is volt időm. Megnyugtató látvány volt, hogy Gombóc Artúr rendesen el volt látva csokival, és I. András királyunk sírja is a helyén volt még és nem játszották át valami NER-es oligarchának, hogy csináljon belőle mélygarázst.
Zárásként pedig elmondhatjuk, hogy a magyar tömegközlekedés még mindig nem az utasok kényelmét szolgálja, azonban a kaotikus menetrendekből ki lehet hozni valami használhatót, ha az ember rászánja az időt. 5 perc környékén pedig mindig rizikós az átszállási idő.
