A Weöres Sándor Színház színművésze, Kelemen Zoltán ismét egy elfeledett szombathelyi épület múltját göngyölítette fel: kutatása ezúttal egy különös sorsú, régi ház nyomába ered, amelynek története évtizedeken át rejtve maradt a városlakók előtt. Az általa összegyűjtött részletek új megvilágításba helyezik a Petőfi Sándor utca 9-es számú épületének a szerepét, és izgalmas, helytörténeti mozaikká állnak össze.
LOVAK ÉS LOVASOK
A Petőfi Sándor utca 9-es szám alatt szerény kopottaságban meghúzódó, feltehetően a 19. század második felében épült ház és udvara egykor a szombathelyi fuvarosélet, később az egész hazai lovassport meghatározó helyszíne volt.
Szombathelynek 1830-ban még mindössze 3888 lakosa volt, mely 1880-ra 13 225, 1910-re pedig 30 947 főre emelkedett. Ez a növekedés és ezzel együtt a település fejlődése jelentős városképi változást eredményezett.
Míg korábban – főleg a barokk Szombathely arculatát – az egyemeletes és földszintes polgárházak, valamint a közülük kimagasló templomok és középületek határozták meg, addig a 19. század végére főleg a két- és háromemeletes lakóházak, illetve a földszintes, zártsorú beépítésű többlakásos épületek voltak a leggyakoribbak. Utóbbiak egész városrészeket jellemeztek. A Petőfi Sándor utca 9-es számú ház is ezek közé sorolható.
A korábbi vidéki létformából eredeztethetően gyakran volt fellelhető az ilyen jellegű épületeknél kapubehajtó, a homlokzatok általában mértéktartóan egyszerűek voltak. Azonos ablaktengely-távolsággal, párkánymagassággal és tetőhajlással készültek. Különbözőségük általában az ablakok számában és azok keretezésében mutatkozott meg.
Ezeknek a házaknak a külső, utcai homlokzata dominánsabb volt az udvari homlokzathoz képest, a tömbbelsők általában sivár képet mutattak. Az ilyen lakóegységeken, tömbökön belül nem igazán lehetett találni belső kerteket, csak kopárabb udvari felületeket, viszont szinte mindegyikben fellelhetőek voltak különböző melléképületek: műhelyek, raktárak, istállók, takarmány- és egyéb tárolók. Mennyiségük, minőségük és méretük természetesen összefüggött a tömbbelsők hasonló paramétereivel. Tárgyalt épületegységünk, a szombathelyi „belvárosi fuvaros-telep” viszonylag tekintélyesebb méretű udvarral rendelkezett, ahol három istálló is kialakításra került.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a mai Petőfi Sándor utca (a megidézett időpontban: Faludi Ferenc utca) amúgy is a fuvarosok egyik korábbi központja volt. Például a Paragvári és Petőfi Sándor utcák kereszteződésében található, ma is meglévő földszintes épületben volt egykor Schelle Jakab postamester postakocsiállomása.
A postakocsik anno nemcsak a postai küldemények eljuttatásának, hanem a települések közötti személyszállításnak is a legfontosabb szereplői voltak. Szombathely – földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően – fontos állomása volt a Buda–Graz, valamint a Bécset a horvát tengerparttal összekötő útvonalnak.
A szolgáltatás császári és királyi intézmény volt, azonban 1846-ot követően már magánvállalkozók, bérkocsisok is engedélyt kaptak a fuvarozásra (például: Strasser, Haller, Brenner). 1865 után, a Déli Vasút szombathelyi megnyitásával, majd fokozatos bővítésével és kiépítésével a postakocsiszolgáltatás jelentősége egyre inkább csökkent, végül teljesen megszűnt.
A lóvontatású szállítmányozás már szinte csak az árucikkek eljuttatására korlátozódott, még mindig rengeteg munkát biztosítva a szolgáltatásban tevékenykedőknek.
A fuvarosvilág óriási válságot élt át az I. világháború 1914-es kitörésével, mivel mind a lovak, mind a kocsisok jelentős részét bevonultatták. 1918-ra a lovak és a kocsisok száma is megcsappant. Néhányan még folytatták a munkát, és pár évtizedig vegetált a szektor, azonban a gépesítés és a technikai fejlődés (a gépjárművek elterjedése, azok erősödése) egy idő után teljesen ellehetetlenítette a „szekereseket”. Az 50-es évekre tulajdonképpen a régi, „klasszikus” fuvarosvilág és életmód kivérzett.
Így ürült ki a „belvárosi fuvaros-telep” is, mígnem 1962-ben ide érkezett a magyar lótenyésztés és lovassport legendás alakja, Makkos Vilmos, hogy aztán csodát tegyen…
Makkos Vilmos 1923-ban született. 1937-ben került Kisbérre lovásztanulónak, majd 1942-től katonaként szolgált. A második világháború végén a kisbéri állománnyal Németországba került, majd amerikai hadifogságba esett. 1946-tól már versenyzett, pályafutása legjobb lovával, Pillangóval, majd a hatvanas években Aranyálommal számos komoly versenyben lett első. Az ’56-os olimpiára készülő csapat tagja volt, ám nemcsak ő, hanem a teljes magyar military csapat itthon maradt.
A Nagyszentjánosi Állami Gazdaság és a Sárvári Ménes után Szombathelyre került, ahol 1962 áprilisában, a Petőfi Sándor utca 9. alatt található kis telephelyen, a Szombathelyi Állami Tangazdaság megbízásából megalapította a lovasiskolát, amely rövid idő alatt az ország egyik jelentős sportegyesületévé vált.
A lovassport olyan meghatározó szereplői pallérozódtak itt a keze alatt, mint az örökös magyar bajnok Dallos Gyula, vagy az olimpiai 4. helyezett military lovas Horváth Zoltán.
Legtehetségesebb versenyzője – saját fia – ifj. Makkos Vilmos 1978-ban, egy keszthelyi military versenyen bekövetkezett bukását követően életét vesztette. Mindmáig ez a magyar lovassport egyik legsúlyosabb balesete.
Makkos Vilmos azonban túltette magát a tragédián: 1980-ban, a moszkvai olimpián a 4. helyet szerző magyar military csapat egyik edzője volt. Munkáját számtalan díjjal ismerték el, többek között a Széchenyi István lovas emlékéremmel, amely a magyar lovasélet legnagyobb kitüntetése.
A lovasiskola egészen 1977-ig működött a Petőfi Sándor utcában, ám mivel a telep már szűkösnek bizonyult az egyesület számára, ekkor új helyre, a Középhegyi útra költöztek, a Tangazdaság egykori majorjába. Ezt tették komfortossá, ideális működésre alkalmassá.
Makkos Vilmos a lovasiskola vezetőjeként, az egyesület elnökeként 1983-ban vonult nyugállományba, de 2012-es haláláig aktív szereplője maradt a magyar és európai lovaséletnek.
Az egykori belvárosi lovasiskola udvarán az istállók és tárolók helyén, illetve részben azokban ma garázsok állnak, a házban lakások találhatók. Az épület és a terület állapota nem tragikus, de nem is mondható jónak; különösen a tető igényelne mielőbbi beavatkozást. Bíztató azonban, hogy az ablakokat nemrégiben cserélték – látszik a szándék a ház hosszú távú használatára, megmentésére.
Megemlékezésemet stílusosan az egy tanévet szintén a Petőfi Sándor utcában töltő és élő Weöres Sándor soraival zárom:
„Mennek a fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek –
az uton a kikeleti lombokon a szekerek erezete iramodik – ágyban
a kisfiu és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu, salátabo-
káju, kakukkfejü tarka lovat lát.”
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
