A magam részéről – ezt a legelején be kell vallanom - mindig is szkeptikusan szemléltem a cirkuszt, artistástul, bohócostul, állatostul, bűvészestül – sosem rajongtam igazán érte, de egy ideje tiszteletet érzek azok iránt, akik életben tartják ezt a műfajt. – Ezért is engedtem a kísértésnek (a gyermeki nyaggatásnak), és befizettem magunkat a budapesti Hungária Cirkusz péntek esti szombathelyi vendégelőadására. Meg hát kíváncsi is voltam arra: milyen ma, a huszonegyedik század küszöbén, egy utazó nagycirkusz?
A cirkusz nem olcsó mulatság – vagy mégis?
A „Hungáriások” Szombathelyen a Körmendi úti Aldi mögötti térségben vertek tanyát – napokkal ezelőtt körbeharsogták a várost, így könnyen megtaláljuk őket. Évszázados tradíció szerint - a körbe kerített térségbe egyedül a lakókocsin át vezet az út, ahová fizetés után be is léphetünk. Apropó fizetés, a cirkusz, ha nincs a bölcsődében osztogatott 1000 forintos ajándékkupon, egy gyereknek kétezer forint. (A páholy drágább.) Van, aki drágállja – de ha belegondolunk, mennyi ember, állat és jármű etetését kell ebből fedezni, mennyit kell dolgozni egy-egy produkción, már inkább kevésnek tűnik.
Középen a kifeszített sátor, előtte öltönyös fiatalemberek, szigorúan egyen-hegyesorrú cipőkben tépik a jegyeket. A hosszúhajúak (ez később kiderül) művészek, a produkció szerves részei.
Bent a kör szélén fapadok, ide szól a jegyünk. Irgalmatlanul kényelmetlenek, ráadásul felnőtt méretűek, borzasztó magasak, kisgyerekekkel képtelenség ezeken üldögélni. (A „páholynak” kikiáltott műanyag székekért pluszban kellett volna fizetni.) Majdnem teltház, üvölt a disco, ahogy múlik az idő egyre több óvodás (úgy tűnik, ez a korosztály a célcsoport) rohangál chipsszel, világítós-zenélős karddal az aréna körül (természetesen borsos áron mindez helyben beszerezhető).
Majdnem pontos a kezdés – zsonglőrködéssel indul a program. Az ostoros mutatvány tényleg bravúros, Desperado háromméteres szerszámával csapkodja le az asszonyról a ruhát, kár, hogy fiam a csattogásra elbőgi magát, fél órámba kerül (komolyan), míg a hónaljamból hajlandó előbújni, még a bohóc sem érdekli, annyira megijedt.
A többi óvodás szeme egyre csillog, imádják Boldit a bohócot, a kápráztatóan csillogó artistaruhákat, és a mutatványokat. Ez a cirkusz olyan, ahogy a nagykönyvben a kisgyerekeknek meg van írva: tisztességes mestermunka, kidolgozott és jól begyakorolt számokkal, tudják és értik azt, amit csinálnak. A mutatványok valóban ügyességet, komoly szakmai felkészülést igényelnek, és átgondoltak. Ráadásul mindenki folyton mozgásban van. Aki az előbb hastáncos volt, később karikákat pörget, tombolát árul.
A gyerekeknek persze mi más, az állatok tetszenek a legjobban, a lámák nézelődése és a pónik tánca.
A szünet is lehetőség a cirkusznak egy kis plusz bevételre, tombolázhatunk, és lehetne póni-lovagoltatni a kölyköket 500 forintért. Nem engedünk a kísértésnek, inkább körbesétáljuk a terepet.
Bohóc a színfalak mögött
Kint a sötétben, a sátor mögött belebotlunk Boldi bácsiba, a bohócba. Kedvesen mosolyog, mesélni kezd uszkárjairól. Szünet van, de ő a következő számra gyúr, a kutyákat rendezgeti, akik felülnek a helyükre és türelmesen várnak, koncentrálnak. Lámpalázasak – meséli a bohóc, sokkal jobban, mint az emberek, alig várják már, hogy színpadra lépjenek. Tudják mikor következnek, és ha meghallják a zeneszámukat, rohannak befelé… Nekik ez az egész játék, olyanok mint a gyerekek, amikor a csúszda-mutatvány van, ugyanúgy lökdösik egymást lefelé, türelmetlenül várják, mikor következhetnek. Megtudjuk, a feleségével idomítják a kutyákat, de rá jobban hallgatnak, a felesége jobban kényezteti őket. A kutyák útitársak, mennek velük mindenhová, télen pedig, ha vége a szezonnak, viszik haza őket magukhoz.
Boldi bácsi elpanaszolja, tegnap Sárváron ellopták az egyik kutyájukat, amíg az előadás tartott. Pedig sok munka van egy-egy ilyen állattal, egy éves korban kezdik az idomításukat, évekig foglalkoznak velük, míg porondra léphetnek, ezek is – mutatja – mind 4-5 évesek.
"Boldi” bácsi azt is elmeséli, ők itt mindannyian egy nagy család tagjai, ő Kraj, de a híres Donner család leszármazottja. Az 1700-as évekig vissza tudja vezetni családfáját, ősei emberemlékezet óta cirkuszosok voltak, dédapjáról az 1900 évek legelején már cikkeztek. Tavasztól késő őszig járják a világot, legközelebb Párizsba készülnek. Végezetül még hozzáteszi: egyre nehezebben élnek, húsz éve még jóval könnyebben boldogultak, akkor az artistának csak a mutatványra kellett figyelnie, manapság mindenkinek mindent kell csinálnia, jegyet árulni, popcornt osztogatni. Így tudnak megélni.
A finálé
Boldi bácsi visszatér a kutyákhoz, mi pedig a nézőtérre. A java még hátravan: az uszkárok játszóteres száma, a hullahoppos lány hatkarikás pörgetése, a szamuráj-szemű artista és az illuzionista-lányok mutatványai. Negyed kilenc is elmúlik, mire újra szabad levegőn lehetünk. Kint karácsony van - legalábbis sötétedik, és minden fényárban úszik.
„Anyu, az hogy van, hogy a szőke néni nem halt bele abba, hogy felszeletelték a dobozban?”- faggat hazafelé a hatéves. Okoskodom, de bevallom - közel negyven éve magam sem értem ezt a trükköt, pedig komolyan, nagyon koncentráltam, hogy ez egyszer kilessem a titkot. Nem sikerült. „Hogy lehet, hogyha mérges a kígyó, akkor nem harap, hanem hagyja magát tekergetni? És hogy tudott az a lány azon a függönyön lógva megkapaszkodni? És a kutyák játszóterezni?” - Záporoznak felém a kérdések, majd jön a megoldás: „Tudod majd, én is cirkuszos leszek, és akkor neked is megtanítom, jó?!” - Ennyiben maradunk, az este elérte a célját: a csemetémet megfőzték – cirkuszimádó lett. – És én is kedélyesen elvoltam.
