Amikor az embernek át kell szállnia a vonatról egy pótlóbuszra, arról pedig egy másik vonatra, majd még egy buszra, majd ezek után át kellene szállnia egy másik vonatra, az általában nem hagy maga után pozitív emlékeket.
A kulcsszó a fenti mondatban: általában.
Középiskolás korom óta vonatozok, akkoriban reggel hatkor keltem, hogy elérjem a fél hetes vonatot, míg hazafelé általában a fél hármassal jöttem. Egyetem alatt a heti tíz vonatút kettőre csökkent, igaz Körmendről Budapestre nem félóra az út. A lényeg az, hogy megszoktam a vonatozást, de míg középiskolás koromban általában a barátaimmal együtt utaztam, a fővárosba tartó, vagy onnan induló vonatokon ritkán találkoztam ismerőssel.
Mivel alapjáraton csendes, visszafogott ember vagyok, a hosszabb utakon inkább olvasok egy jó könyvet vagy egy újságot, minthogy az utastársaimat próbáljam szóra bírni. Emlékszem, egyszer két korosztály (kb. 20-as és 60-as) ült egy négyes helyen és korkülönbségtől függetlenül jót nevetgéltük azon, hogy egy vonat rossz irányba indult el.
Viszont a legemlékezetesebb utam nem ez volt.
Nem voltam boldog, amikor elindultam
Már nem emlékszem, hogy 2023-ban vagy 2024-ben játszódott-e le a történet, amit most elmesélek. Éppen kiértem a kelenföldi állomásra, ahol nem a Győr, hanem a Veszprém irányába tartó vonatra vártam. Általában az előbbit szoktam igénybe venni, csak akkor a lezárások miatt pótlóbuszra kellett volna átszállnom, amit szerettem volna elkerülni. Ugyan a vonat csak Szombathelyig ment, úgy voltam vele, hogy inkább egy másik vonat, mint a zsúfoltabb pótlóbusz.
Azon a napon egy kettes helyre szólt a jegyem, ahol ült már egy idősebb úr. Köszöntem neki, ő arrébb rakta a cuccát, én pedig helyet foglaltam. Nem voltam boldog, amikor elindultam, azt kívántam, bárcsak a gyorsabb, győri útvonalon mehetnék buszozás nélkül.
Amikor a vonat elindult, az úr megszólított. Eleinte csak arról beszéltünk, ki hol száll le. Mint megtudtam, ő Sárvárra megy, elhunyt színésztestvérének rokonaihoz. Mint megtudtam, a fivére többek között “A tizedes meg a többiekben” és a “Szabadság, szerelemben” is játszott.
Ő maga már egy ideje az Egyesült Államokban él, hosszú ideig Floridában laktak a feleségével, akivel szintén a színházi világban tevékenykednek. Floridából aztán Colorado államba költöztek, ami nyugatabbra található.
Természetesen én is bemutatkoztam, mint egyetemista és mint újságíró, aki a messzi messzi Körmendre tart. Megmutattam pár cikkemet, például a Hameed doktorral készült interjúmat „Ki ez a fekete ember?” – A szudáni orvos, aki fél Vas megyét gyógyítja 2023. August 29. 19:06 , amire a mai napig nagyon büszke vagyok.
Rohan az idő
Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy már több megállót is elhagytunk és teljesen megfeledkeztem az idő múlásáról, mert egyszerűen annyira magával ragadott az útitársammal folytatott beszélgetés. Eljutottunk arra a pontra, hogy a korkülönbség ellenére tegeződtünk és képeket mutogattunk egymásnak a telefonunkon.
Láttam képeket a színházi társulatáról, afro-amerikai feleségéről, Floridáról vagy éppen szerény coloradói lakásukról. Én előrukkoltam a saját fotóimmal a körmendi várkertről és a Kauz-rétről.
Szó esett a politikáról is, de mivelt szerintem ez csak elrontaná ezt az alapjáraton politikamentes történetet, maradjunk annyiban, hogy újdonsült barátomnak megtetszett az “előre megyünk, nem hátra” szlogen.
Ezt is csak azért említem meg, mert a vonatunkkal egyszer csak nem mentünk többet előre, igaz hátra sem. Tüskervárnál ugyanis megálltunk, mivel baleset történt a vonalon. Leszálltunk hát, várva a pótlóbuszra, majd a kalauz közölte, hogy nyugodtan szálljunk vissza. Miután ezt megtettük, hamarosan közölte velünk, hogy mégis sikerült pótlóbuszt intézni, úgyhogy szállhattunk le megint.
“Előre megyünk, nem hátra! Ez zseniális!”
- mondogatta utastársam, akivel a buszon is együtt ültem. A pótló Celldömölkig ment, ahol átszálltunk egy vonatra. Itt még együtt utaztunk egy darabig, de Sárváron búcsút vettünk egymástól, ugyanis nekem Vépig kellett még utaznom, hogy ott átszálljak egy másik buszra, amit elvitt Szombathelyig.
Szerencsére, itt tudtam fuvart intézni hazáig, így nem kellett átszállnom még egy vonatra, majd még negyed órát gyalogolni a lakásig. Annyira belemerültem az utastársammal folytatott beszélgetésbe, hogy hazáig fel sem tűnt, hogy korog a gyomrom az éhségtől, mert még nem ebédeltem.
Bár ez az út felettébb zavarosra sikerült a fennakadások miatt, ráeszméltem, hogy elég egy érdekes útitárs, és mindjárt nem látjuk annyira lehangolónak a hazai vasúti közlekedés állapotát.