„Hoppá, mintha valaminek nekikoccoltam volna” – mondom magamban, de hiába nézem a visszapillantót, nem látok semmit benne, csak a vízfolyást a hátsó szélvédőn és mögötte valami tompa szürkeséget.
Kiszállok a szakadó esőben, némi meglepetésre egy jókora fekete BMW áll mögöttem, narancssárgán villogtatva az elakadásjelzőket. Kikászálódik a sofőr, negyvenes évek elején járó férfi, láthatóan nem túl jókedvű.
Nézem az autókat, inkább az övét, mint az enyémet, de nem látok rajta semmit, már majdnem megkönnyebbülök, amikor rámutat az aszfalton fekvő műanyag keretre, ami a BMW hűtőrácsát rögzíti
Felveszem, kínzom vissza a helyére, be is pattintom ügyesen és kissé erőltetett mosollyal jelzem, hogy szerintem minden rendben, kár ebből ügyet csinálni, akár indulhatunk is a dolgunkra. De én is érzem, hogy érvelésem nem hibátlan.
„Álljunk be a kereszteződés utáni buszmegálló öbölbe” - mondja tört, de érthető angolsággal a BMW-s.
Merthogy Szlovéniában vagyunk, azon belül is Maribor egyik elkerülőútján. Ljubljanából jövök hazafelé egy háromnapos, meglehetősen fárasztó szakmai találkozó után.
Az eső már indulásom után nekikezdett, néha csak zápor, néha közel felhőszakadás formájában. Ez, illetve a nehezen látható útburkolat is oka lehetett annak, hogy elrontottam a sávot Maribornál, aztán a GPS vissza akart fordítani. Aztán a lámpánál láttam, hogy ahhoz rossz sávban vagyok, eggyel balra kéne állnom, és mivel - láthatóan - senki nem volt sem előttem, sem mögöttem, tolatni kezdtem, hogy átálljak, amikor megtörtént, ami megtörtént.
Szóval ott állunk a buszöbölben, a férfi, legyen Jakob, mobiljával bevilágít a hűtőrácson, szerinte ott is sérült valami, bevallom, én nem látom.
Mondom neki, hogy oké, elismerem, én voltam a hülye, töltsük ki a papírokat, aztán majd a biztosító rendezi, ha van mit.
„Rendben” - mondja, de nála sincs formanyomtatvány, ahogy nálam sem. „Majd a feleségem hoz egyet” – ígéri, aztán telefonálgatni kezd, és hamarosan arra a következtetésre jut, hogy „ez így nem lesz jó”, a biztosítási ügynöke azt mondta, ha nemzetközi esetről van szó, akkor kellenek a rendőrök is.
„Mi legyen, megvárod?” – kérdezi, és láthatóan már neki is nyűg, hogy az ügy kezd túlnőni rajtunk.
„Persze, most már csináljuk végig” - válaszolom, amire megnyugszik kissé, merthogy – teszi hozzá - az autó eleje tele van érzékelőkkel, mi van, ha netán megsérültek, több ezer euróba is kerülhet a javítás.
Igaza van.
Telefonál a rendőröknek, akik megígérik, hogy kijönnek megnézni a sztorit.
Közben továbbra is szakad és nagyon hideg szél fúj. Ott állunk a buszmegállóban összehúzott kabátban és fázunk.
Megismétlem, hogy bocsi, mire Jakob legyint, hogy „shit happens”, aztán elmeséli, hogy egészen a közelmúltig semmi ilyesmi nem történt vele. Két héttel ezelőtt viszont a barátja ivott, így ő vitte haza az autóját szívességből, de útközben egy körforgalomban lazán belerongyolt egy 90 év körüli úr. Akkor is vétlen volt, de kínos volt magyarázkodnia az ismerősének.
Most meg ez a hülye sztori.
Cserében felidézem, hogy tíz évvel ezelőtt belém hajtott egy éjszakás műszakról hazatérő ápolónő, pont a saját házuk előtt, ahonnan kifutott a férj, aki addig hadovált és intézkedett, míg végül a kiérkező rendőrök megbüntették a feleségét. Miközben az egész falu nézte a show-t.
Befut a feleség a papírral, de feleslegesen jött, mert majd a rendőröknél lesz a megfelelő formanyomtatvány. Mindegy, amúgy is kocsiba kellett ülnie, mert valakinek el kell menni a fiuért, aki fociedzésen van – tudom meg.
A rendőrök csak nem akarnak megérkezni, így elkezdünk autókról beszélgetni. Én neki elmondom a Mazda-sztorit 
Odaslattyogsz a parkolóban az autódhoz a bevásárlókocsival, kinyitod a csomagtartót, és nem hiszel a szemednek March 13. 07:13 , már szinte rutinból, ő meg elárulja, hogy néhány hónapja vette a BMW-t, tízéves, Németországból hozták. Korábban Mercedese volt, azzal is megvolt elégedve, ahogy ezzel is. Egyedüli gond, hogy nagyon drága hozzá minden, az alkatrész csakúgy, mint a szerviz. Ezért is érdekes, hogy utánajárjunk az érzékelőknek.
Mielőtt megfagynánk, visszaülünk az autókba. Bár mögöttem áll a BMW, a rossz látási viszonyok miatt most sem látom, mivel az első lámpája nagyon alacsonyan van, az én hátsó ablakom – amin patakzik a víz – pedig magasan. Mondom is Jakobnak, hogy üljön be nézze meg, nem mentegetőzésként, csak az érdekesség miatt, de közben befutnak a rendőrök.
Azt látják, hogy nagy baj nincs, a két sofőr jóízűen beszélget, az ütközésnek semmi nyoma nincs a karosszériákon. Így ők is kedélyesek maradnak, de azért végzik a dolgokat, fényképeznek, szondáztatnak, iratokat ellenőriznek.
Megint fázunk, így együtt beülünk a „Bömös”-be, tényleg szép, komoly autó, nem vágyok semmi ilyenre, de ha enyém lenne, biztos én is félteném. Mondom is Jakobnak, aki arról beszél, hogy nem érdekelné az egész, ha nem lennének a fránya érzékelők.
A rendőrök lendületesen elindulnak a következő helyszínre, mi még aláírjuk a papírokat. „Remélem nem lesz ebből kellemetlenséged” – szabadkozik Jakob, amire azt válaszolom, hogy remélem, hogy neki nem lesz.
Ebben maradunk.
