Én vagyok siet ki a kapuhoz, mi pedig csak ámulunk. Nem is tudjuk, mire számítottunk pontosan, de erre biztosan nem.
Egy kormányőr elütötte a zebrán
Tíz évvel ezelőtt, 1995. november 30-ának reggelén az akkor 15 éves Csaba Dunaharasztiból indult a fővárosi Gervay Mihály Posta- és Bankforgalmi Szakközépiskolába. A HÉV-megállónál szabályosan kelt át a gyalogátkelőhelyen, amikor egy elbambult kormányőr autójával nagy sebességgel elütötte a fiút.
Csaba negyven métert repült és azonnal elvesztette az eszméletét. A csepeli kórházba szállították, ahol a vizsgálatok eredményei alapján semmivel nem bíztatták a szülőket. Rajtuk kívül senki nem hitt a kómába esett, összezúzott testű fiú életbenmaradásában.
Csaba rutinosan hellyel kínál, bemutatja édesanyját, és cinkos mosollyal a szája szegletében mesélni kezd. Megmutatja a forradásait, műtéti hegeit, pontosabban csak a fontosabbakat, mivel számtalan van belőlük.
Aztán egy spirálfüzetet hoz elő. Benne szavak százai és a velük kitöltött négyzetek. Csaba ugyanis keresztrejtvényeket gyárt. Nem számítógéppel, hanem ésszel, kísérletezéssel. Büszke rá, hogy a napokban a Kisalföld című Győr-Moson-Sopron megyei napilapban leközlik az első rejtvényét, és utána valószínűleg a többit is. Mi továbbra is csak ámulunk.
A baleset után sorban végezték a vizsgálatokat a kórházban. Az agyról készült felvételeket látva az egyik szakember közölte a szülőkkel: ha hisznek a csodában, imádkozzanak. Egy normális agynak ugyanis két, jól elkülöníthető féltekéje van. Csabánál eltűnt ez a határvonal, mintha turmixgépbe került volna a fiú agya. Aki meglátogatta a kórházban, az a könnyeit rejtegetve távozott. A fiú ebből semmit nem érzékelt. Süketen, vakon, öntudatlanul feküdt az ágyon.
Hoppá, jön Apa! figyel fel Csaba a félkész rejtvényből valami általunk nem hallható zajra.
Nem ő lesz az, még nem jöhet haza állítja le édesanyja, de fél perc múlva a fiú édesapja begördül az udvarra a kis szállítójárművel.
Ugye mondtam! csillog diadalittasan Csaba szeme.
A kórház lemondott róla
Az intenzív osztályon, ahol Csaba feküdt, tizenöt embert ápoltak. Közülük Csabán kívül egy fiatalember maradt életben, de ő máig tolószékben ül, és nem ez az egyetlen baja.
Bujdosó Csabát közel hat hónapig kezelték Csepelen, de mivel a kómás fiú állapota semmit nem javult, és az orvosok nem adtak esélyt bárminemű felépülésére, ezért szüleire bízták a sorsát, otthoni kezelésre hazabocsátották.
Szülei voltak az egyetlenek, akik nem adták fel a harcot. Folyamatosan beszéltek fiúkkal, bár ő semmi jelét nem adta annak, hogy ebből bármit is érzékelne. Szó szerint semmit. Beszéltek hozzá, amikor szondán keresztül táplálták, beszéltek hozzá, amikor tisztába tették, amikor tornáztatták, és amikor esténként elmesélték a nap történéseit. Csaba csak feküdt, mint egy darab kő.
Biciklizni is tud
Szívesen letenném a jogosítványt, de a sérülésem miatt nem kaphatok ecseteli álmát a fiatalember. Édesanyja a háta mögé áll, és mosolyogva szorítja meg a kezét. Csaba az udvaron álló biciklire bök Háromkerekűm van, mert néha nehezen tudok egyensúlyozni, de azért persze megy a biciklizés is.
A kutya ébresztette fel
Monoton hétköznapok jöttek Csaba szüleire, de nem lankadtak. Egy ismerős szakember javaslatára plédet helyeztek Csaba hasa alá, és úgy emelgették, hogy a fiú keze, lába lelógott.
Hosszú idő telt el, mire a fiú édesapja felkiáltott: megfeszítette a kezét! A bizonyítékra újabb napokat kellett várni, de akkor már bizonyossá vált, Csaba megmozdult. Az örömteli esemény újabb lökést adott a szülőknek: nem adhatják fel!
Egyik nap beszökött a lakásba a család kisebbik kutyája, odaszaladt a fiúhoz, és elkezdte nyalogatni a lelógó kezét. Mielőtt kizavarhatták volna, újabb fantasztikus dolog történt: a fiú megmozdította az egyik ujját, és hamarosan kinyitotta a szemét.
Dolgozik is
Szórólapokat hordok a településen. Beteszem őket a csomagtartómba, és végigtekerek az utcákon. Az így keresett pénzzel is tudom segíteni édesanyámékat mondja Csaba, és már nyeregben is van. Tesz egy tiszteletkört a kedvünkért.
A szülők végtelenül boldogok voltak, hogy ismét fiúk szemébe nézhettek, ráadásul bebizonyosodott: Csaba lát! A fiatalembert ezután rendszeresen hordták sétálni, ami azt jelentette, hogy hozzászíjazták a kerekesszékhez, és így tolták az utcákon.
Sokan megálltak köszönni neki. Éppen egy ismerőssel beszélgettek, amikor Csaba alig hallhatóan megszólalt: Igen!. Ennél több már nem kellett a szülőknek. Ha eddig emberfeletti erővel küzdöttek gyermekükért, akkor most még ezt is megsokszorozták.
Engedélyt kértek Csaba iskolájától, hadd menjen vissza az általa szeretett közösségbe, a középiskolába a néhány éves gyermek szintjén lévő fiú. Az igazgató rábólintott a kérésre, Csabát pedig a kocsijához szíjazva naponta betolták a középiskolába. Ezt követően felgyorsultak az események.
Az utcán mindenki odaköszön a triciklit hajtó Csabának. A hegyeshalmiak már megszokták, hogy egy csodával élnek egy településen. Csaba is odaköszön mindenkinek, nevén nevezve az elhaladókat. Mint egy normális helyen, normális emberek között szokás.
Kétszer nőtt fel
Csaba a középiskolában újra megtanult írni, olvasni, járni, majd magántanulóként folytatta tanulmányait, és 2001 júniusában sok-sok ezer boldog ifjú ember között ő is átvette az érettségi bizonyítványát.
Az eseményt szülein, rokonain kívül tanárai és régi-új osztálytársai is megkönnyezték.
A fiatalember ma rokkantnyugdíjas ugyan, de a tíz évvel ezelőtti tragédiára, a kómában eltöltött hónapokra, az újrafelnövés éveire szinte semmi nem emlékeztet. Ugyan néha gyorsabban akarja mondani a szavakat, mint ahogy bírja, de ugye még emlékeznek: a kórházban az orvosok lemondtak a fiúról. Ha magához térne, az maga lenne a csoda mondták, pedig annál sokkal több történt. Csaba tehát maga a csoda. És köztünk él, köztünk jár. Saját két lábán.
Mosolyogva búcsúzunk a családtól. A tükörből még látjuk, hogy az apa vált néhány szót a szomszéddal, az anya pedig fia vállára teszi a kezét, úgy kíséri be gyermekét. A csodát ezúttal talán a szülői szeretet és a töretlen ragaszkodás váltotta ki.
Ez azért nem az az eset
Epilógus: Terry Schiavo szervezete káliumháztartásának felborulása és a szívroham utáni oxigénhiányos állapot miatt esett kómába 26 évesen. Az asszonyt 15 éve gépekkel táplálták, gépek tartották életben. Az orvosok álláspontja Csaba esetével ellentétben nem volt egyértelmű, azaz voltak olyan szakemberek, akik esélyt adtak Terrynek az ébredésre.
Az amerikai asszonyt végül férje kérésére lekapcsolták a gépekről. A magatehetetlen szervezet 13 nap után adta fel a küzdelmet, Terry gyakorlatilag szomjan halt. Soha nem tudjuk meg, meddig élt volna Csaba a kórházban, ha nem bocsátják haza. Vajon felébredt volna-e a kórházi kezelés alatt? Azt sem tudhatjuk, hogyan alakult volna Terry sorsa, ha a pittyegő, monoton gépzaj helyett állandóan családja hangját hallja és saját ágyában alussza végtelennek tűnő álmát
Kétségtelen, Csaba esete nem gyakori, de talán erőt adhat azoknak a családoknak, akik Csaba szüleihez hasonlóan küzdenek szeretett hozzátartozójukért.
A tettes eltűnt
Megjegyzés: Csaba édesanyja szerint a balesetet okozó autós a baleset másnapján elhagyta az országot, és külföldi rokonánál húzta meg magát. A balesetért felelős férfi így megúszta a felelősségre vonást.
