Már megint egy ünnepre ébredünk: ezúttal 1956 és a forradalom napjára. Hogy mennyire nem tudunk mit kezdeni ezekkel a mi évfordulóinkkal, az az egyik legszomorúbb bizonyítéka mindannak, ami hazánkban már jó ideje zajlik. Nem, nem nyolc, még csak nem is tizenhat esztendeje – vegyük csak az első igazán intő jelet, amely éppen 25 éve történt – Göncz Árpád kifütyülését, 1992. október 23-án.
Lehet bárkinek bármi a véleménye az egykori köztársasági elnökről, ami itt látható, az gyalázatos.
Egyáltalán, ez a füttyögés, ez egész jól megy nekünk, magyaroknak. A nők után, a lelátókon, politikai beszédek idején, és persze ünnepeinken. Na meg a himnusz alatt, ha az nem a miénk.
1956 sohasem került a helyére, és jó ideig nem is fog – mert mi, magyarok, ilyenek vagyunk. Hogy is írta Hamvas?
Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, festészet, a művészet, a tudomány, a politika elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki sem mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költô, író, szobrász, zenész, festô orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ennyire elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága. amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.
Ez van. Mindmáig. 1956 októberének néhány napja különös és egyedülálló időszaka volt a magyar történelemnek, egy olyasfajta összefogás megvalósulása, amelyhez hasonlót azóta legfeljebb sportsikereink idején láthattunk, érezhettünk, és egy kicsit 1989-ben, Nagy Imre újratemetésén. De hát hol van már az Aranycsapat, hol vannak már a pesti srácok, hol van a szakállas, pocaktalanul őszinte Orbán Viktor – helyettük üresen kongó, gombamódra szaporodó stadionok, fülkeforradalmak, gyűlöletbeszédek, pitiáner vagdalkozások és ünnepeink csaknem folyamatos megszégyenítése zajlik.
Meggyalázott vagy inkább szánalmassá, üressé, nevetségessé tett nemzeti ünnepnapok, füttyölés, egymás pocskondiázása, ripacs szónoklatok és semmitmondóan patetikus beszédek.
Valójában nincs mit tenni. Nem mintha ünnepeink alkalmatlanok lennének az ünneplésre, a közös megemlékezésekre – mi magunk vagyunk ehhez kevesek. Évtizedek óta.
De hát hajrá magyarok, ne rontsuk el az ünnep hangulatát, gondoskodik arról az időjárás és megteszi a politikai elit és híveik, kormányon és ellenzékben egyaránt. Méltatlan örökösei vagyunk 1956 októberének. Keressünk tehát gyorsan egy olyan pontot, amelyhez méltó a mai magyar szellemiség: legyen ez mondjuk 1957 május elseje.
Na, ezek vagyunk inkább. 1957 május elsejének népe. Tudom, sok helyen idézik, sőt magam is megtettem már, mégis úgy érzem, nem árt évről-évre elolvasni az alábbiakat, legalább ezen az ünnepnapon:
„...Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlen egyszer és egyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?
Évek óta azon gondolkodom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.
Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyűrtek a zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk.
Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme akiknek drágább volt a selyemnyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet, zene és dráma lenne, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akárcsak hivatalban, vagy gyárban.
Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?” (Hamvas Béla)
