Kisleányok réme, áldozatok a farsang oltárán

Fantáziánknak köszönhetően nem nehéz elképzelni, hogy egy reggel a rohanó XXI. század helyett az 1900-as évek elején ébredünk. Az ábrándozást megkönnyíti, ha kezünkbe vesszük a korabeli sajtó egy-egy példányát. Rögtön kiderül, mitől is volt hangos a száz évvel ezelőtti Szombathely.
A Szombathelyi Friss Ujság egyike volt azoknak a lapoknak, amelyek az országos hírek mellett napról napra beszámoltak a megyeszékhely fontos és aprócseprő dolgairól. Időutazásra fel! A megsárgult lapok politikai botrányaiból, véres szenzációiból és mulatságos társadalmi híreiből ollózunk hónapról hónapra.

Száz éve egy Kossuth Lajos szombathelyi látogatását igazoló levélre bukkantak a levéltári dokumentumokat kutató tudósok. „A Wesselényi-kultusz leghivatottabb képviselőjének és voltaképpeni megteremtőjének, dr. Kardos Samunak szerkesztésében megjelenő „Régi okiratok és Levelek Tára” legujabb kötete többek közt igen érdekes levelet közöl Kossuth Lajostól, amelyet Luka Sándorhoz intézett Lovassy László, a később börtönben megőrült nemzeti vértanu érdekében. …a levél eredeti szövegét, amely Kossuth Lajos fényes jellemének hű megrajzolásához egy parányt képez” a Szombathelyi Friss Újság teljes terjedelmében leközölte.
E levél tanúsága szerint Kossuth Lajos 1840. decemberében Szombathelyen időzött, valószínűleg azért, hogy „a vármegye törvényhatóságának megköszönje, hogy Vasvármegye 1837. julius 3-án legfelsőbb helyre feliratot intézett Kossuth Lajos szabadonbocsátása érdekében, a kit a „Törvényhatósági tudósitások” miatt 1837. május 4-én Budán a katonai börtönbe vetettek. Vasvármegye törvényhatósága ebben „nemzeti jussainak tetemes megsértését látta és egyben elrendelte, hogy területén Kossuth Lajos gyámol nélkül maradt családja fölsegélyezésére adományok gyüjtessenek. Valószinüleg ezt személyesen megköszönendő, jött Kossuth Lajos Szombathelyre, a honnan a fent közölt levelet irta.”

A farsang szó hallatán mindenkinek a vidámság és a tánc az első gondolata. Pedig a száz éve élt, kevésbé tehetős családok számára a mulatozás egyet jelentett a nélkülözéssel. „Szomoru látvány nézni a kevésbé módos családapát, mint zsugorgat, töpreng, hogy a bálozáshoz szükséges pénzt összeteremtse. Mert hova lenne a család tekintélye, ha a feleség, meg az egy-két három leány legalább három farsangi mulatságon nem venne részt. Az természetes, hogy minden mulatsághoz más báli ruha kell…”
Voltak persze praktikus érvek is bálozás mellett, amiért még inkább meghozták az áldozatot a családok: „A bálterem, mint mondják, a modern leányvásár, itt ösmerkedhetnek meg a fiatalok s a házasulandó férfiu szive a parketten a cigány muzsikája mellett mámorosodik meg. Ez olyan érv, ami előtt meg kell hajolni a családapának, akinek természetesen egyik leghőbb vágya, hogy eladó leányain minél hamarabb és minél előnyösebben esetleg csekély hozománynyal tuladjon.”
A korabeli hírlapíró sajnálatosnak érezte, hogy a bálokat a házasság reménye és nem a mulatság miatt látogatják a fiatalok. „Nem a kedélyesség s a jól mulatás itt a fő, hanem az önző érdek és az uj ruhák bemutatása, fitogtatása. Minél előkelőbb a bál, annál sivárabb és unalmasabb. Táncolni sem ugy táncolnak mint ezelőtt. Az utánozhatatlan magyar táncokat s a kedves keringőt kiszoritja helyéből a szecessziós lábemelés és ugrándozás.”
Ezeket a negatív kritikákat olvasva nem csodálkozhatunk azon, hogy sok fiatalember nem szívesen látogatta a bálokat, és az apák is igyekeztek távol tartani a családot ezektől a társasági eseményektől, előnyben részesítve inkább a házi mulatságokat. Bezzeg külföldön megmaradt a farsang kedélyes, „patriarckális” jellege.

„A Széll Kálmán-utczában a minap egy ismeretlen némber megtámadta Botfa Anna 7 éves kis leányt, a ki Geiszt Sándor üzletébe ment vásárolni. A kis leánynál 1 krajcár készpénz volt, azt a vakmerő fehérszemély erőszakkal elvette a kis lánytól és kereket oldott.” Az asszonynak azonban ennyi nem volt elég. Másnap, hasonló körülmények között egy 12 éves kislányt, Müller Márit károsította meg. A zsákmánya egy pár cipő és egy rud kolbász volt.
„A rendőrség a följelentés alapján széles körü nyomozást inditott és kideritette, hogy a rablónémber Ruska Katalin pápai illetőségü feslett erkölcsü nő, aki az emberbaráti kórházban van ápolás alatt. A vakmerő tolvajt a kórházból szombaton délután az ügyészség fogházába kisérték és ellene a büntető eljárást folyamatba tették.”

Egy kellemetlen, ám az olvasók számára annál mulatságosabb történet kapcsán került a száz évvel ezelőtti lapok hasábjaira Schermann Sándor munkanélküli mesterlegény neve. Az unatkozó ifjú fényes nappal, erősen ittas állapotban tévedt be egy piroslámpás házba, ahol rögvest garázdálkodni kezdett. „A leányok hiába intették csendre a bortól elázott embert, az tovább dorbézolt, tört-zuzott mindent; sőt intéseikkel még jobban tüzelték a legényt, a ki utoljára már szerelmesét is megtámadta, a ki elég merész volt imádottjától pénzt követelni. Óriási kavarodás támadt erre, a leányok a legényre támadtak, ütötték-verték, ki a hol érte.”
Az ifjúnak vajmi kevés esélye volt ép bőrrel megúszni a dolgot. A feldühödött örömlányok alaposan helyben hagyták. A kutyaszorítóból a lármára odaérkező rendőrőrszem mentette meg a legényt, aki „amikor a rendőrségi épületbe kisérték feldult lelkiállapotának megnyugtatására ekkép morfondírozott: Sok lud, disznót győz.”

Száz éve a házasság intézményéhez még szorosan kapcsolódott a hozomány fogalma. Gyakran megesett, hogy csak a hozományának köszönhetően kelt el, vagy épp annak hiánya miatt maradt vénkisasszony némely fehérszemély. Nem csoda, ha a szombathelyi polgárok értetlenül álltak az alábbiak előtt.
„A vádat, melylyel a leányok a férfivilágot illetik, hogy inkább szeretik a hozományt asszony nélkül, mint az asszonyt hozomány nélkül – megcáfolja a szombathelyi kir. állami anyakönyvvezető-hivatal. A városi tanács kezelése alatt álló Selle Sándor és Juliánna-féle alapitvány évi kamatait hozományképpen olyan tisztességes erkölcsü, szegény-sorsu nők között osztják ki, a kik február hó 16-án mondják el az oltár előtt a boldogitó „igen”t. S íme, mi történt. Míg az idei farsang egy napja sem mult el, hogy legalább 3-4 pár ne jelentkezett volna az anyakönyvvezető előtt, addig ma, 16-án csak Harth János bőrgyári napszámos cserélt gyürüt imádottjával: Stefanics Rozália cselédlánynyal. – A sok menyasszony közül tehát csak ez egytől kért a férje hozományt? Vagy talán a többi menyasszony dus hozománynyal ment uj otthonába? Hát higgyük, hogy igen.”

Éppen száz esztendeje annak, hogy fogságából szabadon bocsátották Savanyu Józsit, „a Dunántul rettegett betyár-legényét, akit 1884-ben a szombathelyi kir. törvényszék itélt el életfogytig tartó fegyházra”.
Szabadságát Csáky gróf váci püspöknek köszönhette, aki gyakran látogatta eltévelyedett híveit, és „kezébe vette Savanyu ügyét s kieszközölte szabadulását. Ő maga, püspöki papsága s a fegyintézet tisztikara kiséretében vitte el az utolsó betyárnak életének talán legörvendetesebb hirét és Savanyu térdre borulva, könnyező szemekkel hallotta, hogy több mint husz évi raboskodás után szabad”.
Savanyu Józsit akkoriban senkinek sem kellett bemutatni. „A Dunántul rettegett zsiványa volt, kis dolgokban kezdte a betyárkodást, de utána mind nagyobbat mert. Leghiresebb tette, mikor 1883. december 3-án beállitott báró Tedesco nagyvázsonyi uradalmába Savanyu négy bekormozott arcu társával. Az uradalmi tisztek az asztalnál ültek s épen a befolyt pénzről számoltak el.”
Mondani sem kell, hogy a kasszában egy krajcár se maradt, ráadásul Savanyu német kutyáknak szólította az osztrák tiszteket. „Természetes, hogy Savanyut és társait az akkori pandurvilág halálra kereste, de az igazi üldözés akkor következett be, mikor a nagyhalápi főszolgabirót, ki éppen a betyárokat kereste, agyonlőtte Savanyu egy társa. 1884 május 4-én hirül vitték a csendőröknek, hogy Savanyu Józsi mulatni készül a halápi molnárhoz.”
A csendőrök lesben álltak, s az alaklmas pillanatban „megvasalták” a betyárok vezérét. Néhány hét alatt a fej nélkül maradt banda utolsó tagjait is fülön csípték, és a szombathelyi királyi törvényszék elé állították. Savanyu Józsi bűnlajstroma 25 sűrűn teleírt ívre terjedt.
Kiszabadulván váltig állította: „Nyugodtan, békességben, becsületességben akarom még a kevés hátralevő éveimet leélni, mondta csöndesen az egykor három vármegye rettegett haramiája.”

Folytatás következik…