Egy esős, hűvös, koratavaszi este csendben ül az étterem asztalánál. A falakon dicső régi korok elfelejtett pillanatképei néznek vissza rá. Az ablakon néha beszűrödik egy-egy autó lámpafénye, ahogy elkanyarodnak az étterem előtt. Gyöngyöző homlokán lassan végigfolyik egy izzadtságcsepp. Fészkelődik, meglazítja nyakkendőjét és kigombolja a legfelső gombot. Kezével fáradtan megtörli homlokát, majd szalvétáért nyúl, hogy a kezét szárazra törölje.
„Lehet, hogy túl sokat ettem?” – kérdi magában, és a kisvilláért nyúl. Az étteremben rajta kívül nincs más, csak a pincér. Legyint, majd gyomorreflexeit figyelmen kívül hagyva, nekiesik a habos krémsüteménynek. Jó ízűen falatozgat, és azon mereng, hogy a többiek miért léptek le ilyen korán. „Hisz oly finom minden falat” – gondolja, miközben az édességtől mosolyra fakad a szája. Tudja, hogy nincs az a sütemény mennyiség, amit ne tudna megenni.
Miután végzett a süteménnyel, még az ujjával kitörli a tányéron maradt apró krémdarabokat. Kezét újra megtörli és int a pincérnek. A szótlan pincér kimért, nyugodt mozdulatokkal elveszi a tányérokat és evőeszközöket. „A számlát kérném. Készpénz.” böffenti oda a pincérnek. Az csak biccent, és már úton is van a konyha felé.
Kényelmesen hátradől a székén, egy pillanatra kinéz az ablakon, és örül, hogy nem az esőben kell kint áznia. Az örömteli pillanatot hirtelen a gyomorsav túltengése szakítja meg. Zsebébe nyúl és előkap egy kisdobozt, amiből elővesz két tablettát. „Legutóbb is ez volt.” – konstatálta, és bedobta a savlekötőket.
A pincér ismét visszatért, egy apró tálcán egy többszörösen félbehajtott papírral. Ahogy lerakta az asztalra a tálcát, egy röpke pillanatra apró mosoly ült ki az arcára. Aztán sarkon fordult és ott is hagyta az asztalt, időt hagyva vendégének.
„A betyár mindenit, ma is végigettem a menüt.” kuncogott magába. Rutin mozdulattal a zakója belső zsebébe nyúlt és az asztalra szórta a pénzt, bőséges borravalóval. „Holnap úgyis újra itt eszek, nem kell nekem, hogy beleköpjenek az ételembe. Amúgy is, apró pénz.” - motyogta és felállt a székből, hogy felvegye a kabátját.
Elindult az ajtó felé, biccentett a pincérnek és nyúlt is a kilincsért. Meg sem várta a pincér köszönését, már kint is volt az utcán. Későre járt, nem sétált senki. Kinyitotta az esernyőjét és elindult a pár száz méterre lévő hotel felé, ahol várta a valóság.
Ahogy sétált az esőáztatta járdán, gyomorsava egyre csak erősebb lett. Morogva, bevett még két gyomorsavlekötőt. „Holnap majd nem leszek ilyen falánk.” – fogadta meg. De pontosan tudta, hogy holnap ugyanennyit fog enni, vagy még többet. Nem véletlenül van nála gyógyszer.
Amikor visszaért a hotelhez, gyomra annyira fájt, hogy homloka újra izzadni kezdett, és a szobája helyett a bárpultot vette célba. Kikért egy pohár tejet, bízván, hogy az majd enyhít a fájdalmain. Lehúzta a pohár tejet és elindult a szobája felé. Nehezen botorkált fel a lépcsőn, szerencséjére az első emeleten van a szobája.
Ruháit földre szórva bedőlt az ágyába, magára húzta a takarót. Egész testében izzadt. Bevett még három savlekötőt, bízván abban, hogy az majd segít. Szerencséjére fáradt volt, hamar álom jött a szemére. Utolsó gondolatai a vacsora körül forogtak: „Holnap tényleg nem fogok ennyit habzsolni a hatalom tortájából...” –hazudta magának, majd elmosolyodott és nyugovóra tért.
