Átvitt étterem
Vendéglőbe járni pompás dolog. Ha állandó napi programként nem is, de havi fél tucatszor azért illendő ellátogatni egy-egy jó konyhájú helyre, botcsinálta feleséggel rendelkezőknek pedig ajánlatosabb sűrűbben felkeresni a szóban forgó műintézményeket. (Ez van, férfitársaim, a ma divatos hölgyek jelentős részének már a zsíros kenyér elkészítése is valóságos gasztronómiai fegyverténynek számít, ráadásul a Receptklubot is csak Szőrmók Géza és Főző Lázár miatt nézik.)
Egy-egy üzemlátogatás alkalmával aztán szomorúan konstatálod, hogy az étlap semmit sem változott, a pincérek ugyan cserélődnek időnként, de ők is szigorúan csak a vetésforgó elvén, tudniillik egyik étteremből a másikba igazolnak, mint a profinak aposztrofált futballisták. Így fordulhat elő az a sajátos helyzet, hogy egyesek már nem is étterem-, hanem pincérhűség elvén választanak maguknak vacsorahelyet.
Lándzsarázó után szabadon meguntam a szombathelyi kajáldák hiú gyönyöreit, s úgy döntöttem, új helyekkel fogom növelni bejáratott vendéglőim számát. Első lépés a bevizsgálás, uccu neki, belepasszíroztam asszony pajtást a Kispolákba (egzisztencia, vazze), oszt meg sem álltunk híres Bük-fürdő Vadvirág éttereméig.
A Termál körúton található vendéglőről már zengedeztek pár ódát az ismerősök, ami persze nem elhanyagolandó szempont, de mi azért csak legyünk kellően kritikusak. Nos, első blikkre majdnem hátraarcot csináltunk, mivel az egyébként szemrevaló kerthelyiségben megpillantottunk egy úriembert, aki éppen szintetizátorát szerelte össze egy kis szabadtéri koncert alkalmából, melyet romantikus rántotthús-evés közben nem kifejezetten tudok elviselni.
Egy jó hang
A pincérek udvarias invitálására (Istenem, de ritka az ilyen!) és az oldalborda nem elhanyagolandó noszogatásának ("nem azért kentem magamra nyóc kilo vakolatot, hogy korgó gyomorral menjek haza...") hatására végül is helyet foglaltunk; egye fene, bár jól elvagyok az önjelölt Pavarottik és szinte tizátorosok nélkül, valahogy csak kibírom az estét.
Aztán míg a vacsorára vártunk, elkezdett énekelni a srác, mi meg csak pislogtunk egymásra: Te, anyjuk, ennek a fickónak bitang jó hangja van! Egy szó, mint száz, mire a műsor derekára ért a mi kis pacsirtánk, rég nem látott harmónia szállta meg asztalunkat, sőt, a "Time to say goodbye" alatt még könnycseppeket is láttam asszony pajtás szemében.
No persze, kiderült ám a turpisság, pincérünk elmondása szerint Melkovics Zoltán (merthogy így hívják a gyönyörű hangú úriembert) Grazban tanul operaénekes szakon, de ezt természetesen nem azért kürtöltem világgá, hogy Galambos Lajos felfedezze őt a Dáridónak, annál azért szebb jövőre képzelnék el neki.
De most már ejtsünk pár szót az étteremről is, elvégre erről kellene szólnia ennek a cikknek: a 80-as évek patinás vendéglője 2000-től egy jól sikerült vérátömlesztésen ment keresztül, amikor is az addig pincérként tevékenykedő vendéglátósok kibérelték a helyet, amit azóta is sikerrel csinosítanak, fejlesztenek. Hogy egy kis száraz statisztikát is vigyünk a dologba, a Vadvirágban 170 vendég tud kényelmesen helyet foglalni a teraszon, 130 pedig a belső termekben. No persze ezt csak azért írtam le, hogy tisztában légy a méretekkel, ha netán világra szóló party-t akarsz itt csapni.
A legújabb trendeknek megfelelően a nemdohányzóknak egy 30 fős különterem van kialakítva, amely akár privát bulik helyszíne is lehet. A Vadvirág nem ok nélkül híres messze földön a bútorzatáról, melyet egy alföldi mesterember készített mocsáros nyárfából; a rusztikus székek és az elragadó gyertyákkal felszerelt asztalok pompás díszletét adják egy hangulatos lakomának.
Natasa fogasa és Vadvirág szarvasa
A vendéglő általam kóstolt ételeiről röviden csak annyit érdemes leírni, hogy finomak és változatosak az ízek, gusztusos a tálalás, melyet udvarias kiszolgálással fűszereznek meg a pincérek. Apropó pincérek, végre egy hely, ahol arra az egyszerű kérdésre, hogy "Mit ajánlanál nekem?" nem bárgyú tekintet, és az "Attól függ mit szerecc" vérlázító szólamait kapod, hanem alig győzöd kapkodni a fejed a rengeteg ötlet és kóstolni való finomság hallatán.
Kis extrák
Mivel a különleges élmények igazi savát-borsát a részletek adják, következzen most egy röpke, mennyiségi korlátok miatt csak néhány extrát tartalmazó felsorolás, melynek elemei ugyan önmagukban nem jelentenek sokat, de ha mindezt egy helyen találja meg az ember, könnyen ragadtatja elégedett hümmögésre bagólesőjét.
Gazdagon felszerelt salátabár, jégbe hűtött snapszos poharakban szervírozott mézes pálesz, a minőségi sörök, muskátlikkal végigrakott ablakok, szabadtéri látványkemence (amely természetesen nem csak dísznek van, mert akkor hol lángolnának az ott készült ételek), grill és gulyásestek, utóbbiak esetében ki-ki annyit merít a szabad tűzön készült ételből, amennyit csak akar.
A szerb kaják szerelmeseinek szadizásaként pedig csak annyit írok, hogy a nemrég itt vendégeskedő délszláv szakács a konyhafőnökre hagyományozta receptkönyvét, melyben olyan gyöngyszemek is szerepelnek, mint Plieska vica, Razsnyica, hogy a kötelezően előírt Sopszka salátát már ne is említsem.
Végezetül, de nem utolsó sorban hadd törjön elő belőlem a borbarát, mivel számomra a Vadvirág egyik nagy előnye a meglepően színvonalas borkínálat, mely az elsősorban sörivásra hitelesített, Bükön nagy számban felbukkanó germán vendégek miatt számomra az este legkellemesebb meglepetését hozta.
A borlapon az egyes borfajták beragasztott címkéin túl még egy háromnyelvű ismertetőt is olvashatunk a Magyarország legjobb pincéiből származó borokról. Az öreg tölgyfák árnyékában borozgatva, jól eltelve a kitűnő étkektől, vidáman adtam át a slusszkulcsot életem párjának. Idilli béke, Ő vezetheti az autót hazafelé, én pedig a Vadvirág jóvoltából rég elfelejtettem a mindennapok rohanását: így vált ünneppé mindkettőnk számára a péntek esti vacsora.
(X)
