Járjon ötpercenként a villamos!
1913-ban már január első munkanapján összeült a város
villamos bizottsága
, hogy újabb követeléseiket megtárgyalják az érintett villamos társasággal.
A villamos szerződést ugyancsak meghányják-vetik a város urai s az erre a célra kiküldött bizottsági tagok. Ma délután ismét ülésezett a villamosbizottság s jó két órán keresztül tárgyalta a tervezet pontjait.
A város többek között sűrűbb járatokat, új villamos-kitérőket, hidak felújítását és kedvezményes bérleteket várt az újesztendőben a társaságtól, amely csupán a kérések egy részét volt hajlandó fontolóra venni, egyes igényekre pedig későbbi megvalósítást ígért.
Az ülés megnyitása után bevették a tervezetbe, hogy a harmincötödik esztendő utáni megváltás összege a bruttó jövedelemnek tiz százalékkal tőkésitett összege lesz. A villamos vasutnak a szerződés jóváhagyása után a vasuttól ötpercenként kell közlekednie s az újonnan épitendő Székely-utcai vonalnál tizpercenként. Tartozik a társaság az ev. templomnál és a Székely-utcai betonhid elött két uj kitérőt létesiteni és a vonalak mentén fekvő hidakat saját költségén átalakittatni a gyaloglók személybiztonsága szempontjából.
Tartozik a társaság a tanulók részére a tanitásai idők alatt, valamint a munkásság részére az egész esztendő folyamán a rendes kedvezményes jegyeknek harminchárom százalékának engedményével olcsóbb bérletjegyeket kiadni.
A tárgyalások ezzel még nem értek véget. Sőt, hetekig elhúzódtak. Egy későbbi ülés alkalmával a társaság által ígért ajándék ívlámpák ügye is szóba került
pikáns bonyodalmat
okozva.
Szombathely villanyfényben – milyen szépen hangzik ez a kifejezés s milyen szép lesz a város akkor, amikor a püspöki vártól a vasutig husz büszke ivlámpa szórja szerteszét Pazar sugarait, s oszlatja széllyel a sötétséget. Nem lehet ugyan azt mondani, hogy most nem jó a közvilágitásunk, de nem fog ártani a napfényes világitás, melyhez ingyen és bérmentve fogunk jutni. Vagy ha ugy tetszik valakinek, azt is mondhatja, hogy potyára kapjuk a lámpákat azért, mert belemegyünk abban a szerződésbe, a melyet a város készül megkötni a villamos társasággal.
A január második felében tartott végtárgyaláson maga a polgármester köszöntötte a bizottság tagjait és a villamos társaság képviselőit. A bizottság által javasolt módosítások nagy részét elfogadta a társaság.
Olyan házaknál, ahol sokáig, tartósan használnak egy-egy lámpát, (udvari, előszobavilágitások stb.) a közönség igényt tarthat az átalányfizetésre. Az árakat a szomszédos városokban használatban lévő ár szabja meg.
A motorikus áram maximumát 2 és fél fillérben állapitották meg. Az óradijak 10 koronánál kezdődnek s egyébként megmaradnak a szerződésben kontemplált árak.
A villamos vasutnak ötercenkénti járatásába sem ment bele a társaság, hanem megigérte, hogy két éven belül bevezeti az ötperces járatot. Addig is hét és fél percenkint inditja a vonatokat.
Már csaknem bezárták a vitát, amikor dr. Viola Ödön felvetette azt a kérdést, hogy van azzal a husz lámpával, amelyet a városnak akarna adni ajándékképpen a társaság. Ekörül a kérdés körül pikáns bonyodalom támadt s különös összeütközésre adott alkalmat a polgármester és azon bizottsági tagok közt, akik az ajándékozás mellett voltak. A polgármester el akarta háritani a városról ezt az ajándékozást, de bizottságok nagy része quasi követelte ezt, mire a vezérigazgató megigérte a lámpákat azzal a feltétellel, hogy azokat a városnak kell felállitani, az áramot s a karban tartást a társaság vállalja el.
Ezzel vége volt az ülésnek, miután a szerződő felek kölcsönös elismerésüket fejezték ki egymás ellen.
Szent Kleofás, milyen karaván!
Egy 13 kocsiból álló cigánykaraván érkezett Szombathelyre az újesztendő elején. A nagy felbolydulást okozó társaság hamar a rendőrkapitányság udvarán találta magát, mint utólag tisztázódott, ok nélkül.
Akik ma délelőtt a Szily János-utcai rendőrkapitányság előtt elhaladtak és benéztek az udvarra, azoknak okvetlenül így kellett felkiáltani:
- Szent Kleofás, milyen karaván?
Csaknem ötven bozontos fejü, tüskés szakállu cigány táborozott s várta a fejökre kimondandó kapitányi ítéletet. A jó cigányfiukat egy ezresbankó juttatta rendőr kézre. A piacot ma jókor reggel 13 kocsi cigány lepte el s ami libát, kacsát és csirkét csak találtak, azt mind megvásárolták s a kofának egy ezresbankóval akartak fizetni.
A rendőrök gyanusnak találták az egész karavánt s behajtották kocsistól-lovastul a Szily János utcai rendőrkapitányság udvarára.
A rendőrségen igazolták magukat. nem oláh, hanem horvátországi cigányok voltak, akik üst készitéssel keresték meg az ezresbankót s most szombathelyen való átutaztukban lakodalmat akartak ülni.
Ezzel aztán szabadon bocsátották őket, de kitiltották a város határárról.
Ágytól, asztaltól
Válópör mindig volt és mindig lesz. Azonban – mint a szombathelyi törvényszéken levő válópöri akták bizonyitják – egyre több lesz a kis emberek válópöre. Azok kezdik felbontogatni az egész életre megkötött frigyet, akik erősebbnek hitték azt minden földi hatalomnál.
E sorokkal kezdi írását egy száz évvel ezelőtt munkálkodó hírlapíró, aki nem kisebb dologra vállalkozik, minthogy lapja hasábjain magyarázatot adjon a házasságok felbomlásának növekvő tendenciájára. A téma aktualitását adta, hogy a korábban úri passziónak bizonyuló különválás a kisemberek körében is elharapózott.
Hogy az uri nép meggabalyodik ebben az ideges korszakban, még érthető. Szeszély, érdek, hiuság számtalan emberfiát összehozott már; egy pillanat fellobbanását lángnak, emésztő tüznek gondolták, az egymásra való utaltság, a kielégülés aztán meghozza a kiábrándulást. Csakhogy az egyszerü ember kívül esik ezeken a kereteken. Az nem tudja mesterkéltségét annak, amit szerelemnek neveznek, azt egyszerü, becsületes érzés füzi össze a párjával.
Mi lehet mégis a válások indoka? Nem értik meg talán egymást? Hiszen soha sem kutatta egyikük a másik lelki tulajdonságát, rejtett becsét, tultették magukat olyan kényes kérdéseken és állapotokon, amilyenekbe a finnyás uri nép nem is megy bele; vagyoni viszonyok se igen akadályoskodnak, hiszen két ágról szakadt lélek ismeri egymás helyzetét, - mégis válnak.
Sokan azt mondják: kitanitják őket az ügyvéd urak olyan dolgokra, amikre maguktól sohasem jönnének rá; szerepel a hütlen elhagyás, engesztelhetetlen gyülölet és őszinteségük rovására kapaszkodnak minden ürügybe, csakhogy szabaduljanak egymástól. Ez azonban nem magyarázat.
Miért hát? A keresetek sablonosak, azokból nem tünik ki a valóság. Annyi bizonyos, hogy ma már válik az úr, válik a kisember is tömegesen s ezt látva, azt hinné az ember, hogy Ádám is csak azért nem adta be a válókeresetet Évája ellen, mert nem talált – fiskálist.
Az öngyilkos sertés
Ember az állatban alcímmel jelent meg egy írás 1913 januárjának végén a Vasmegyei napló hasábjain, egy olyan különös történetet ismertetve meg olvasóival, amely arra enged következtetni, hogy bizony az állatoknak is van lelkük.
Ez a két fenti nevetségesnek tetsző cím mögött a legnagyobb komolyság rejlik, mert egy olyan dologról van benne szó, a mi nem mindennapi s ami arra a gondolatra vezeti az embert, hogy az állatnak is van bizonyos előérzete, amellyel megsejti a közeli vészt.
Az eset Nagygencsen történt. Az egyik gazda ott állott feleségével a disznóól előtt s először gyönyörködve nézte a szép süldő malacokat, majd az egyik tarka szőrüre mutatva igy szólt:
- Mit szólsz hozzá anyjuk, ezt a tarka szőrüt meg behajtom holnap a szombathelyi vásárra és eladom.
Az asszony beleegyezett s a tarkaszőrü süldő sorsa meg lett pecsételve. Egy éjszakája volt a szegény állatnak, az utolsó éjszaka, amelyet testvérei között tölthetett. Azonban gondolt egy nagyot s másnap hajnalban, amikor a malacot a vásárra induló szekérre akarták feltenni, annak hült helye volt az ólban. Keresték-kutatták, merre szökhetett s ime sok keresés után megtalálták – a kutban.
Nosza hamar létrát elő s kezdték kifelé huzni a vizből az öngyilkos malacot. Alig huzták ki félig, ujra kiugrott a mentő szerekből s az öngyilkos makacskodásával dobta le magát a vizbe. Csak nagy erőfeszitések árán tudták végre megmenteni s ekkor a gazda megsajnálva igy szólt a kocsisnak:
- Fogd ki a lovakat András, nem megyünk a vásárra.
