Június 20-a óta Graz városa gyászba borult. Azonban nemcsak a helyieket sokkolta a szombati tragédia, amikor a 26 éves férfi több tucat sétáló, kávézó és bicikliző embert gázolt el a főtér közelében. A boszniai származású férfi tette harmincnégy 4 és 75 év közötti áldozatot követelt; hárman életüket vesztették, többeknek pedig azóta is válságos az állapotuk.
A város vezetősége még szombat délután sajtótájékoztatót tartott, ahol Joseph Klamminger, stájerországi rendőrfőkapitány elmondta: a mentálisan zavart férfi szándékosan hajtott a tömegbe. Az österreich. at szerint a rendőrfőkapitány kizárta a politikai, a vallási és egyéb szélsőséges indíték, illetve a terrorizmus lehetőségét is. Az első információk alapján a férfinak családi problémákra visszavezethető pszichózisa lehet, vagyis elveszíthette a kapcsolatot a valósággal.
A rendelkezésünkre álló információk alapján erről és a történtekkel kapcsolatban felmerülő problémákról kérdeztük Dr. Buda Botond neurológust.
Mennyire tekinthető általánosnak, hogy egy idegen kultúrából érkező család beilleszkedési zavarai súlyos mentális problémákhoz vezetnek?
Számos tudományos közleményből jól ismerjük azt a tényt, hogy idegen kultúrából érkezők körében magasabb az úgynevezett internalizáló, externalizáló és szociális problémák, és összességében véve is a viselkedés- és magatartászavarok aránya.
Internalizációs problémák esetén az egyén viselkedése önmaga ellen fordul: a negatív érzelmekkel és stresszterhes helyzetekkel való megküzdése zavart szenved, érzéseit ezért – ha úgy tetszik – befelé irányítja.
Az externalizáló magatartás esetén az egyén ugyancsak képtelen negatív érzelmeit és életeseményeit egészséges, produktív módon feldolgozni, viselkedése azonban a külvilág ellen irányul. A szabályok felrúgásától a fizikai agresszión, vandalizmuson át mások fenyegetéséig széles skálán mozoghatnak az externalizáló megnyilvánulások.
Összefüggésben állhatnak-e az integrációs zavarok azzal, hogy az elkövető a grazi eseményeket megelőzően több alkalommal is közvetlen környezete, családja ellen fordult, ahogy arra az osztrák médiában megjelent írások több esetben is utalnak?
A hézagosan rendelkezésre álló adatok alapján nehéz eldönteni, hogy a közvetlen környezettel való konfliktusok és a családi erőszak áll-e – s ha igen, milyen – ok-okozati összefüggésben az ámokfutással. Kézenfekvő lenne azt feltételezni, hogy a szűkebb környezet elleni agresszió előfutára volt a tömeges gázolásnak, azonban más „forgatókönyv” lehetősége sem vethető el.
Tudjuk például, hogy mindössze néhány héttel a tragikus események előtt az osztrák rendőrség – a feleségével szembeni erőszakos cselekedet miatt – távoltartási végzést hozott a fiatal boszniai férfi ellen. A történtekre ugyan nincs pontos rálátásunk, azonban azt okkal feltételezhetjük, hogy fényévnyi a szakadék az osztrák hatóságok világviszonylatban is kiemelkedően határozottnak és azonnalinak számító családi erőszak elleni fellépése és boszniai muzulmán férfi szociokulturális szempontból jelentősen eltérő családmodellje, illetve férfiképe közt.
Nem zárható ki, hogy a férfi – élete során nyilván sokadszor – a hatósági intézkedés kapcsán ismét szembesült azzal, hogy a befogadó ország szabályai és az ő otthonról hozott normarendszere között érthetetlen és feloldhatatlan ellentét feszül.
Mintha több rétegű volna az a konfliktusszerkezet, amelyről a híradásokban olvashatunk. A Kleine Zeitung szerint az ámokfutó sofőrrel a szomszédok is rendszeresen vitába keveredtek, de előfordult az is, hogy „a 26 éves férfi órákig ült egy napernyő alatt, és szúrós szemekkel figyelte a falut”. Mit tehet a közösség ilyen esetben, ha „csak” érzékeli a veszélyt?
A szomszédokkal való sorozatos vitába keveredés, a falu szúrós szemekkel történő figyelése lehet típusos externalizáló viselkedésforma, de adódhat akár a személyiségszerkezetből is. Persze, azt sem zárhatjuk ki, hogy valamilyen tényleges pszichiátriai betegségben is szenvedett az elkövető; minderre bizonyára csak a későbbi szakértői vizsgálatok tudnak megalapozott választ adni.
A közösség lehetőségei ilyen esetekben meglehetősen behatároltak és kétséges hatékonyságúak. Lehet például „óvatosságból” minden apróbb összezördülés esetén hatóságot hívni a helyszínre, ez azonban jogi szempontból sem feltétlenül eredményes (hiszen igen súlyos atrocitásnak kell ahhoz történnie, hogy a kiszálló rendőrségnek a puszta figyelmeztetésen kívül más lehetősége is legyen), pszichés-mentális szempontból pedig egyenesen olaj is lehet a tűzre.
Az úgynevezett közösségi pszichiátria nem áll teljesen eszköztelenül az ilyen – vélhetően akkulturációs nehézségekkel is összefüggő – problémákkal szemben. Az utóbbi időben a világ több pontján különböző közösségi pszichiátriai modellkísérletek biztató eredményeiről számolnak be: érzékelhetően csökkenteni lehet a kultúrák különbözőségéből adódó előnytelen internalizációs, externalizációs és egyéb magatartási zavarok súlyosságát. Ehhez azonban az szükséges, hogy a közösségi pszichiátriai ellátórendszer elérje az illetőt — és persze, hogy az érintett akarja is a segítséget. Ilyesmit sajnos a lakóközösség nem tud kikényszeríteni, hiába észleli a viselkedés furcsaságait.
Visszavezethetők az ilyen tettek a múltra? Például verés, erőszakos viselkedés gyermekkorban.
Természetesen a múltbeli életesemények – különösen is az erőszakos történések – jelentősen befolyásolják például a későbbi konfliktuskezelési mintáinkat is. Feltételezhető, hogy a fiatal férfi – aki családjával négyéves korában menekült Ausztriába a balkáni háború borzalmai elől – már egészen kicsi gyermekkorában is a háborúhoz kapcsolódó erőszakos események tanúja, illetve elszenvedője volt.
Az osztrák hatóságoktól kiszivárgott információk szerint választott hazájukban is viharos volt a család élete: a helybeliek elmondták, hogy a férfi szülei szidták a gyerekeket, olykor kövekkel is hajigálták őket. A falubeliekkel szembeni agresszív magatartásformák elsajátításához sem kellett a szomszédba menni a gyerekeknek: a szülők késekkel támadtak kutyákra, autógumikat szúrtak ki, visszatérően fenyegették a település lakóit. Mindezek a gyermekkori benyomások, események, történések vitathatatlanul hatással lehettek a fiatal férfi személyiségének formálódására, konfliktuskezelésére, megküzdési stratégiáira.
Valamennyi forrás kizárja mind a terrorizmussal, mind az etnikai és vallási különbözőséggel összefüggő indítékokat. Nem játszhatnak-e komplex módon mégis szerepet azok az események, amelyeket az elkövető Európa-szerte tapasztalhat a kultúrák közötti összeütközéssel kapcsolatban?
Az a tény, hogy a kiszivárogtatott híradások szerint a közösségi hálókon meglehetősen aktív életet élő férfi az ámokfutás előtt sok mindent törölt ezeken a szociálismédia-felületeken (sőt, még mobiltelefont sem tudott lefoglalni nála a rendőrség), bizonyos fokig alátámaszthatja az előre eltervezettséget, aminek persze számos magyarázata lehet. E magyarázatok egyikeként kétségtelenül felmerülhet, hogy a fiatal férfi a maga módján utánozni, reprodukálni, netán „überelni” szerette volna azokat az etnikai és vallási alapú tömegmészárlásokat, amelyek az utóbbi időben bejárták a világsajtót.
A híradásokban egyre gyakrabban hallani idegengyűlöletről, a bevándorlókkal szembeni indulatokról. Egy ilyen eset hozzájárulhat-e az ellentétek elmélyüléséhez?
Ma Európa nagy része kiélezett helyzetben van az országainkra nehezedő fokozódó bevándorlási nyomás, menekülthullám miatt. Jól érzékelhető akár a magyarországi közvélemény-kutatási adatokból, médiaelemzésekből is, hogy ebben a légkörben várakozáson felül – de legalábbis számomra meglepő mértékben – emelkedett az erélyes idegenellenes intézkedéseket üdvözlők, illetve követelők tábora.
Ez a – bizonyos értelemben magyarázható – közhangulat ugyanakkor nagyon könnyen átcsaphat immár magyarázhatatlan és védhetetlen globális xenofóbiába, idegengyűlöletbe is, akár az eddig békésen egymás mellett élő különböző etnikumú európai polgárok között is fokozódó feszültséget generálva.
Van-e annak bármilyen jelentősége, hogy az elkövető autóval hajtott az áldozatok közé? Mivel később kést is rántott, jogos-e a feltételezés, hogy valóban ölni akart, vagy ez a döntés labilis elmeállapotának tudható be?
Ha most egy népszerű televíziós sorozat viselkedéselemző nyomozócsoportja tagjainak szerepébe helyezkednék bele, bizonyára tudnék okosnak és meggyőzőnek tűnő hipotéziseket mondani az autó és a kés szerepére. Őszintén megmondom azonban: sejtelmem sincs arról, hogy lehet-e valamilyen mélyen rejlő pszichológiai jelentősége ezeknek a tényezőknek.
Véleményem szerint elképzelhető, hogy a magyarázat jóval kézenfekvőbb. Például a fiatalembernek egyszerűen nem állt rendelkezésére sem robbanószer, sem géppisztoly, és esetleg egyszerűen ezért választotta a viszonylag nagyobb tömegpusztítást okozó egyetlen, számára rendelkezésre álló eszközt, a gépkocsit. De nem szeretnék felelőtlenül találgatni: ennek a kérdésnek a megválaszolásával is várni kell a részletes szakértői vizsgálatok megállapításaira.
Az orf.at közleménye szerint az ámokfutó, miután elfogták, az orvosok kérdéseire nem tudott válaszolni. A késes támadást beismerte, de a gázolásról azt mondta: „lehet, hogy megtörtént”. Így, elmeállapota miatt egyelőre még nem hallgatták ki.
