A 365 projekt lényege az, hogy egész évben, minden nap készíteni kell legalább egy fotót. A sorozatnak bármikor nekiállhat az ember, sokan születésnaphoz vagy újévhez kötik. Szerkesztőségünk fotósai közül ketten is belevágtak január elsején egy-egy ilyen projektbe, közülük most Garai Antal Atom mesél, egyharmad év alatt megszerzett tapasztalatairól.
Megnehezítettem a dolgom
Amilyen egyszerűnek hangzik elsőre, annyira nehéz is tud lenni néha, miközben már benne vagyunk. A technikai szabályok egyszerűek: adott napon készüljön a fotó, és mihamarább oszd meg az oldaladon! Úgy gondoltam, hogy nagyon egyszerű dolgom lesz, de az elmúlt 130 napban azért volt egy-két gondolkodós nap. Elkezdtem azt a játékot, hogy pár gondolatot, történetet írok a képek mellé. Ezzel kissé nehezítettem a dolgom, de tartalmilag több szempontból élvezhetőbb a projekt és így különbözik is a többitől.
A lencséket megtisztítjuk a vázaktól, kupakoktól és egyebektől, majd lefedve pároljuk. Harminc másodperc, vagy tetszőleges bulb idő múlva UV szűrőt, s az íz miatt körtepumpát adunk hozzá, végül tálaljuk. Díszítésnek használhatjuk a napellenzőket. Jó fényeket étvágyat!
Az utóbbi öt hónapban feltűnt, hogy szinte mindenhova magammal viszem a fényképezőgépem, pedig régebben nem így tettem. Van úgy, hogy reggel már tudom mi lesz a napi fotóm, de előfordult már olyan is, hogy késő este gondolkodtam el azon, hogy mit is kéne leképeznem aznap. A projekt általában véve növeli a kreativitást is, hiszen akár egy baráti sörözés, akár egy miniszterelnöki látogatásról van szó, az ember próbál az amúgy sem sablonos látásmódja mellett mellett még egyénibben fotózni, hiszen kell aznapra az a bizonyos EGY!
Ma sajtóeseményeken voltam szerte a megyében, ebédemet a büki általános iskola menzáján költöttem el. Frankfurti levest kértem, másodiknak pedig barátfülét. Finom volt mindkettő, az ebédlő illata s hangulata visszahozta régi iskolás emlékeimet, anyukám isteni főztje mellett szerettem a menzás kosztot is. Ja és igen, jól látjátok, hogy ki ült még az asztalnál.
Hogy van-e kedvencem? Nem tudnék választani, nyilván vannak köztük olyan fotók, mint például a macskánk (hálás téma) vagy egy szendvicsem, ami kevesebb energiával jár, bármikor reprodukálható pillanat, és akadnak olyanok is, amik nincsenek ezekkel egy súlycsoportban. Ez általában minden sorozatnál így van, pláne ha egy esztendőnyi képről beszélünk. Ha van történetem, akár három pohár kávé mellé, akkor lefotózom azt is, néha olyan, mintha blogot írnék. - Garai Antal Atom kollégánk 365 projektjét az atom365.tumlbr.com oldalon és a facebook-on is figyelemmel kísérhetik.
Ma öt órán át ültem egy hótoló fülkéjében. Csabával sokat beszélgettünk, szereti amit csinál, de ezt is meg lehet unni, a tizenharmadik telét tölti az ülésben. Késő estig türelmetlen autósok, bombaként a szélvédőre robbanó hókupacok tarkították alaposan megpucolt utunkat. Egy Ausztriából érkező családot kihúztunk az árokból, és azt is megtudtam, hogy az eke mögött lehet feltűnés nélkül vizelni. Becsülöm a munkájukat, a sofőr vélhetően ma a munkahelyén tölti az éjszakát, mert nem tudna este, a műszak után biztonságosan hazajutni. Nem zavarja, ez a munkája, szólt is az asszonynak, hogy ne aggódjon…
Esélytelen lenne megsaccolni, hogy hány szót írtam már ki betűtésztából, vagy azt hogy hányszor raktam ki a tányér szélére nevemet. Nagyon szeretem a paradicsomlevest, persze mindegy, hogy milyen tésztával, a lényeg, hogy finom legyen, és egy picit borsozhassam, cukrozhassam:) Régen a menzán mindig kértem belőle repetát. Ha anya csinált, akkor pedig nem is kértem másodikat, ezzel ettem tele magam. Ha pedig valahol menüzés van, akkor mindig figyelem, hogy lesz-e… Ti is szoktatok még írogatni a betűtésztával?
Ma a reggeli órákban az ébredező Szombathelyt fotóztam, amihez a “tizennégyemeletest” használtam állványnak, ugyanis kollégám felkéredzkedett fényképezni a tetejére, s imigyen az egész fotórovat ott kattogott a legmagasabb szombathelyi tetején. Hiába a sok madártávlati kép, én mégis a földszintről választottam egyet, a lift tetején lévő lyukon át fotóztam le a liftaknát, ami köztünk szólva elég magas. Persze ez csak tizennégy emelet, nem az Empire State Building vagy a Burdzs Kalifa, de ha King Kong esetleg a közelben jár, akkor erre fog felmászni, mert nekünk ez a legmagasabb.
Ma délután egy idősebb zenész házaspárnál jártunk Borival. Házukban mindenfelé különféle hangszerek, zenéhez kapcsolódó kábelek, kütyük, régiségek, plakátok, fotók és miegymás volt tömegével. Több mellszobrot is láttam szerteszét, a képen látható lett a kedvencem. Nem tudom kit ábrázol, jelenleg könyvtámasz és fejhallgatótartó szerepét tölti be. Így annyira nem is “komoly” sőt, menőnek hat.
A szerkesztőségbe menet minden nap elmegyek e két alak mellett a folyosón, akik látszatra nagyon passzolnak egymáshoz, de több méter távolságra vannak egymástól, s egész nap jelzik, hogy hol végezhetjük kisebb-nagyobb dolgunkat. Munka után éjszaka, amikor már zárva az épület mindketten lemásznak és a közeli ablakpárkányon randevúznak, onnan nézik az esti város fényeit. Gondoltam ha már munkaidőben nem tud elugrani a fiú a virágboltba, segítek neki egy csokorral, mégis csak Nőnap van:)
Este beugrottunk Borival a nagymamájához, főztek nekünk kávét, zöld teát s beszélgettünk hosszasan, mindenről. Amikor ott vagyunk mindig nézegetem a plafont, a gerendákról sok-sok csengő lóg, a nagymama gyűjti őket. A csengő-felhő alatt járva mindig kiszúrok egy-egy olyat, amelyiket még nem láttam, az egész helyiség tele van velük, s elvileg nincs két egyforma köztük. Lehúzott fejjel kell sétálnom a konyhában, de legalább tudja az ember, hogy alkalmanként mit kell beszerezni ajándéknak…
Alagútnak nevezik a közlekedésre, szállításra, tárolásra vagy egyéb különleges célra szolgáló földfelszín alatt létesített, vonalas jellegű mélyépítési műtárgyakat. (wikipedia) - Továbbá alagútnak nevezik a nappalinkban, a kanapé előtt lévő, kartonból hajtogatott csövet is. (atompedia). Ezt az alagutat Lucie használja közlekedésre, amikor lesből akar lecsapni a lépcső tövében ejtőző cipőfűzőre. A gyanútlan cipőfűzők tavasszal gyakorta legelésznek a lépcsők tövében s nem is sejtik, hogy a közeli járatokból milyen veszély leselkedik rájuk. A hirtelen támadó dorombusz-Luciekusz nem tétovázik, karmait és fogait a fűző apró fonatába mélyeszti, s annak esélye sincs a menekülésre.
Századik napomat töltöm ebben az évben és a 365 projektemben is. Gyűlnek a fotók, minden nap készül valami, megszerettem ezt a “kötelességet”, és még akkor is csípem, amikor késő este még nem tudom, hogy mi lesz az aznapi. A századik napot egy texasi Rolling Stones koncerttel ünnepeltem, persze csak itthon, a Savaria moziban. 1978-ba utaztunk el Mick Jagerékkel, becsüccsentünk az amerikai koncert tomboló közönségébe, lábunk és fejünk a dob ütemére járt, egyesek még a dalszövegeket is mondogatták halkan a vászon felé. Jó volt az év századik estje, gördülni egyet a kövekkel…
Mivel ma háromszor is összefutottam Lolával és Gergővel, ezért ők lettek a mai fotóm szereplői. Lola tüneményes kislány, még csak másznia kéne, de helyette ő már járkál, ehhez persze kell még a segítség, erre a szülők egy-egy mutatóujja tökéletesen megfelel, mint kapaszkodó. Egy kis időre átvette az irányítást, ő állt be a babakocsi sofőroldalára, de elindulni már nem sikerült, mert hirtelen érdekesebb lett számára a fényképezőgép. Azért hozzá kell tenni, hogy a mosolyokat kamerán kívül mindenkinek csak úgy dobálta a kisasszony, bezzeg amikor fókuszban tartottam, akkor még a csikizésre sem reagált:) Tünemény…
Gyerekkorom óta szeretem a Louis de Funèsvel a csendőrfilmeket, számtalanszor megnéztem már az összeset. Nem is tudom, talán mindegyikben feltűnik Angyalka nővér (tudjátok, az apáca, aki hol Citroen kacsával, hol pedig motorral veszi fel Lütyő őrmestert és őrült mód vezet. Mindig is csíptem ezt az apácát, szép mosolyával, higgadtságával, ahogy száguldozik autók vagy akár fák közt. Angyalka nővért egyébként France Rumilly alakítja, s ha napjainkban is vezet, akkor most is veszélyesen, hiszen már 74 éves. Mellesleg május elsején született, így ma különösen örültem, amikor a retro felvonuláson fotóztam a Citroen kacsában egy apácát, egy Angyalka nővért. Boldog születésnapot!
Délután épp a nyaralóban hevertük ki a tűző déli napsütésben ejtett fűnyírás és sarlózás fáradalmait (nyugi, bekentük magunkat napozás utáni testápolóval (mert ugye nem minden flakon naptej, amire SUN van írva:P). Szóval épp pihentünk, amikor kintről nagy dübörgés hallatszott, s kifutva a teraszra meg is láttuk az áthaladó konvojt a teraszon. A menetet biztosító narancssárga villogós szentjánosbogarakat hiányoltuk a sorból, mondjuk rögtön le is lassítottak, amikor kiszúrta a középső sofőr, hogy fényképezek, biztos traffipaxnak nézett. Bori kilépve a teraszra csak annyit mondott: Jé! Megjöttek Bonyiék! :) - Egyébként a konvoj pár óra alatt áthaladt a teraszon, vélhetően egész éjjel úton voltak, mert ma már a szomszédban jártak...
Évek óta jelen vagyok a SEK diáknapjain és gólyatáboraiban, eleinte még hallgatóként vettem részt, 2007 óta pedig rendszeresen fotózom és általában írok is róla. Ma kinéztem a délutáni programokra, ahol összefutottam volt kollégámmal, Szendi Petivel, aki a Vas Népénél töltött három és fél évem alatt nagy hatással volt rám. Rengeteg beszélgettünk mindenről, a nőkről, a világról, az aktuális dolgokról, nőkről, eseményekről és a szakmáról, amihez sok jó tanácsot kaptam. Ez is alakította a mai hozzáállásomat a munkámhoz (nem hiába említem mentoromként, igaz ezt sosem mondtam ki akkoriban). Ehhez a fotóhoz Peti adta az ötletet, s beszélte rá a bokafájós srácokat, hogy ugorjanak fel, ha egyszer már odafészkelődtem a placcra eléjük. Bár az fotó is megvan, amikor felettem suhannak, mégis ezt választottam az arcok miatt, illetve ezzel meg is óvlak titeket a harisnyás férfiak alvázától.
Tegnap este sokat beszélgettem egy szolgálatban lévő ismerősömmel, s felidéztem a mentőkhöz kapcsolódó emlékeimet (igen mentők és nem mentősök, mint ahogy tűzoltók vannak és nem tűzoltósok). Négy eset jutott eszembe, ebből az egyik egy 8-10 éves koromban ejtett telefonbetyárkodáshoz köthető, ami miatt képzeletben tegnap is lekevertem egy nagy nyaklevest kölyökkori valómnak, a következő három már ellátás volt, segítettek rajtam. Este sokat dumáltunk a munkáról, körülményekről, feladatokról, tisztelem őket. A mentők és tűzoltók felé van bennem egy olyasfajta tisztelet, amit nem is próbálok kifejezni, mert egyelőre még nem találtam meg azt az erős mondatot, ami befalná az összes jelzőm, hogy utána az mind-mind benne legyen. Tisztelet! Ja és megtudtam azt is, hogy elköszönni nem így kell: Jó munkát! - sokkal jobb a: Jó pihenést! - mert az mindenkinek csak jót jelent.
