Most lehet csak igazán büszke magára a düsseldorfi K21 kortárs múzeum, hiszen róla beszélnek a világ dizájnblogjai, nem véletlenül: egy olyan installációt "varrtak" a fogadótér felső harmadára, amilyennel művészeti intézmény még nem próbálkozott. Több mint huszonöt méter magasságban ugyanis műanyag kötélrács-szőnyeg és hatalmas, ezüstösen tükröződő plexigömbök keltik azt a hatást, mintha az ember a nem túl távoli jövő egyik interaktív játszóterén szórakozna. Illetve, elnézést: lehet, hogy ez már az is?
Az argentin származású Tomás Saraceno által három éven át tervezgetett konstrukció - aminek adekvát megépítéséhez építészekkel, mérnökökkel és még biológusokkal is konzultált - bár komoly tömegekkel operál, hiszen csak a többszintes hálószerkezet három tonnát nyom, a gömbök pedig egyenként vagy háromszáz kilót, mégis azt a benyomást kelti, hogy habkönnyen lebeg az üvegtető felől beáradó fényben úszó térben.
Mint a pókok a hálóban
A kevésbé tériszonyos látogatók pedig bátran mászkálhatnak benne, rajta, hiszen pont ez a célja. Sőt, a múzeum még ennél is szebben megideologizálja a saját büszkeségét, végülis van benne valami:
ez a lebegő konfiguráció kapcsolatok, vibrálások és szinkronba hozott kommunikációk oszcilláló hálózatává áll össze
- írják annak kapcsán, hogy amikor egyszerre több ember is birtokba veszi, akkor jelenlétük mozgásba hozza az egészet. Így maga a tér is érzékelhetővé válik: valaki megmozdul itt, akkor azt tizenöt méterrel odébb is megérzi a másik. Saraceno pedig egyenesen arról beszél, hogy ez akár az emberek közötti kommunikáció új, hibrid formájává is válhat.Nem csak önmagában hihetetlenül látványos az, ahogyan az emberek úgy tűnnek benne, mintha úszkálnának a szédítő magasságban. Még érdekesebbé válik a dolog, ha megtudjuk, hogy az alkotó nem csak szakértőkkel beszélgetett, de ő maga azt is hosszassan vizsgálgatta, hogyan szövik hálójukat a különféle pókfajok, megfigyeléseit pedig állítólag beépítette az In Orbit fantázianevet viselő műbe is. Mindenesetre Verne Gyula biztosan büszke lenne rá.