A 15. Punkmaraton Fesztivál idén is a szombathelyi Végállomás Klub falai között zúzott, három színpadon, non-stop tempóban, sátorhelyekkel és azzal az alapélménnyel, hogy itt a hangerő nem hiba, hanem műfaji követelmény.
A tegnapi napról készült galériánk is jól mutatja, hogy a fesztivál nem finomkodik: gitárzaj, izzadság, közönség és a pogó a színpad előtt. Ezt a sajátos közösségi energiát nehéz lenne egy sima „koncertsorozatként” leírni.
De a Punkmaraton csak egy állomása egy jóval hosszabb történetnek
A punk mint kulturális robbanás az 1970-es évek közepén indult el, főként az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság nagyvárosainak aluljáróiból és lepukkant klubjaiból. A punk rock lényege eleinte nem is a tökéletes zenei tudás volt, hanem a „csináld magad” attitűd: három akkord, gyors tempó, és egyértelmű üzenet, hogy a rendszer nem feltétlenül barát.
A brit szálat olyan zenekarok tették ismertté, mint a Sex Pistols vagy a The Clash, akik már nemcsak zenéltek, hanem politikai és társadalmi feszültségeket is berántottak a színpadra. A punk így gyorsan túlmutatott a zenén: frizurák, ruhák, plakátok, zine-ek és egy egész vizuális ellenkultúra nőtt köré.
Magyarországra ez a hangulat később, a nyolcvanas években szivárgott be, részben a nyugati rádióadások, kazetták és az akkori underground szcénák révén. A rendszer szűrőin keresztül érkező punk itthon eleve félig tiltott, félig félreértett műfajként indult, ami csak még jobban ráerősített az „ellenállás-érzetre”.
A rendszerváltás után a punk már sokkal szabadabban tudott működni, klubokban, fesztiválokon és kisebb városi szcénákban. Innen jutott el oda, hogy ma Szombathelyen három napig egy klubnyi térben párhuzamos univerzumként létezik: generációk, stílusok és hangerőszintek egymás mellett.
Nem állt meg a klubok falainál
A punk mint jelenség Magyarországon rég túlnőtt a zenén. Nemcsak klubokban és zenekarokban él tovább, hanem időnként egyfajta kulturális reflexként is felbukkan: hozzáállásként, nyelvként, vagy egyszerűen csak egy „nem feltétlenül kérünk engedélyt mindenhez” attitűdként.
A DIY-hangulat, az ironikus stílus és a szabálytalanabb működés miatt a 444 körül is időnként előkerül a „punkos” jelző. Ez talán nem is teljesen véletlen: Uj Péter esetében a punk mint médiakulturális referencia többször is felbukkan, míg a szombathelyi kötődésű Winkler Róbert munkájában az underground és a popkultúra határai mosódnak össze időről időre.
És talán ez az egész punkos vonal lényege: nem egy zenei doboz, hanem egy működésmód. Valami, ami néha klubokban, néha újságírásban, néha pedig egyszerűen csak abban látszik meg, hogy valaki nem teljesen úgy csinálja a dolgokat, ahogy „szokás”.
A Punkmaraton pedig pontosan ezt az érzést hozza vissza évről évre Szombathelyre: hogy a punk ugyan sokszor temette már saját magát, de valahogy még mindig túl hangos ahhoz, hogy eltűnjön.
