Szép hagyomány a Szombathelyi Zrínyi Ilona Általános Iskolában, hogy a Határtalanul-program keretében magyarokat látogatunk külföldön. Még jó két héttel a kirándulás után is nehéz megszólalni, összegezni, hiszen még annyira frissek mindenkiben az emlékek, benyomások, érzések. Már biztos szemmel tudunk visszatekinteni arra, mit is kaptunk ettől az úttól, mert hogy életre szóló dolgot kaptunk mindannyian, az biztos.
Feledhetetlen lesz számunkra Robi, az idegenvezető, aki azt mondja magáról, ő „harcos”, s ezt meg is értettük és át is éltük, mikor a közelmúlt zászló-ügye kapcsán a jogos düh érződött a szavaiból. Ő nem szuperfegyverekkel harcol, hanem a szavaival, az érzéseivel, a humorával, minden fegyvernél lefegyverzőbb emberségével. Nem csoda, hogy már az úton bejelölte ismerősnek a tárasság java, s mindenki vele akart szelfizni.
Feledhetetlen volt a viperás ember a mohos tőzeglápban, akiről ma sem tudjuk teljes bizonysággal, igazat mondott-e, vagy csak ijesztgetett bennünket a medvével, de halálra röhögtük magunkat a szövegein, miközben ott bóklásztunk.
Feledhetetlenek számunkra a gyergyószentmiklósi vendéglátók, nemcsak a finom, ízes ételek miatt, hanem mert természetes egyszerűséggel az egész életüket elénk tárták, ha komolyan kérdeztünk és kíváncsiak voltunk rájuk. Ráadásul a panzió falait díszítő fényképeik tanúsága szerint ők sem mindennapi nők: egyikük megmászta a Kilimandzsárót, négy hónap alatt átszelte Afrikát, szóval ő is egy harcos.
Feledhetetlen Ali bácsi, az örmény templomból, aki a figyelemben nem ismer tréfát, de dalra fakadt, ha szépen megkértük.
Feledhetetlen az az ősbizalom, ami a Böjte Csaba által létrehozott árvaházban szíven ütött bennünket. Az ott élő gyerekek olyan mérhetetlen szeretettel és bizalommal fogtak kézen az első percben, hogy mi magunk is meglepődtünk. Kezdeti félszegségünk után azonban együtt játszottunk, hintáztunk velük, lovagoltattuk őket, beszélgettünk.
És persze feledhetetlenek a tájak, ahol mindenki érezhette, milyen kicsik is vagyunk valójában az ölelő hegyek, a mélységes tavak, a meredek sziklafalak tövében. Robi szerint a hegy azért van ott, hogy megmásszák, hogy felmenjenek a tetejére, mint ahogy mi is tettük, és legyalogoljanak újra völgybe. A városból, ahol megszálltunk, indult Erőss Zsolt, hegymászó is még nagyobb hegyek felé; a csúcson, amit mi is láttunk, gyakorolt. Döbbenetes volt ott állni a gimnázium előtti emléktáblájánál, hisz pár éve személyesen találkozhattunk vele Szombathelyen, iskolánkban.
Bejártunk templomokat, próbára tettük magunkat a csíksomlyói Mária-zarándokút egy parányi szakaszán, sétáltunk híres székely városokban, múzeumokban ismerkedtünk a Székelyföldön ma is elevenen élő régi létformákkal, mesterségekkel.
Meglátogattunk számos magyar emlékművet: 1848-as kopjafaerdő- emlékhelyet, százéves fák által őrzött írói sírt, temetőkertet, ahol éppen (mily nem véletlen!) sorfalat álltunk egy halottas menetnek, átérezve ezzel az elmúlás fájdalmát kicsiben. És persze büszkék voltunk azokra a halottakra, akik ma ott nyugszanak. Akik magyarok voltak, híresek, hozzátettek valamit az egyetemes és az európai műveltséghez. S a buszon is volt néhány megható pillanat, amikor a versek, viccek, kiselőadások sorában valaki úgy tudta elmondani azt a pár sort, hogy csend lett, és megértettünk valamit abból, miért és mire büszke nép a székely.
Sok-sok élmény, kb. félezer fotó, fénykép, egy véletlenül, de jó szívvel elajándékozott elsősegélyláda, egy lassan aláírásokkal megtelő kargipsz, a bizonyosság, hogy a medve nem játék, sok érdekes szó, amire rácsodálkoztunk és az érzés a szívünkben, hogy ide vissza kell menjünk – ugye?
