Melyik újságíró utasítaná el, hogy egyszer olyasmi történjen vele, mint nemrég az Esquire munkatársával, aki bejuthatott a hedonista szentélybe, a Playboy Mansionbe? Chris Jones ugyanazt láthatta és ugyanazt élhette át, mint a belső körös arcok, akik már régi ismerősként köszöntik a kastélykert márvány szökőkútjának tetején delfinnel huncutkodó angyalkát, és tudják, hogy bármit kérhetnek a konyhaszemélyzettől, biztos, hogy el tudják azt készíteni. És láthatta azt, hogy Hugh Hefner fekete selyempizsamában sétál le vendégei közé, és azt, hogy háromdimenziós valójában és közel a kilencvenhez is körbejárja valami pajkos vibrálás. És beülhetett a moziestre, ami rendszeres program a mansionben, Hefner többezres VHS- és DVD-kollekciója és a szinte moziteremmé átalakított nappali mind ezt a célt szolgálja.
De nem a gazdagság a legérdekesebb a sztoriban, hanem az, ahogyan ez megjelenik: az erotikus lapok profitjából 1971-ben felhúzott lakószentélyben ugyanis mintha kísértetiesen megállt volna az idő.
Mert még ha el is kopnak a szőnyegek, az utánuk következők tökéletes másolatok; mert a házban végig misztikus gömbökkel megrakott panelek húzódnak végig, amik valaha nagyon jövőbemutatóak voltak, de ma már úgy tűnnek, mintha a Szojúz kapszuláiból rángatták volna ki őket; mert a nők, akik itt tovalibbennek, még mindig úgy néznek ki, mintha második világháborús bombázók mélyéről kerültek volna elő; mert a levetített filmek még mindig fekete-fehérek
- írja Jones.Egyre gyakrabban tesz látogatást az igazság
És bár az illúzió állandó lakos itt - fogalmaz -, az igazság már egyre gyakrabban tesz látogatást: Hefner rossz csípője és romló hallása egyre nyilvánvalóbb bizonyítékai ennek. Az újságíró látogatásának hetében ráadásul a nők méreggazdag kedvence fájdalmas kínok között vergődött éjszakákon át egy elfertőződött foghúzás miatt, nem aludt napokig, a körülötte élők pedig aggódnak miatta. Bár Hefner azt is elmondta Jonesnak, hogy egyébként sem jó alvó, már nem is álmodik. De nincs is nagyon miről, mert azon kevesek közé tartozik, akik már nem fantáziálnak semmiről, hiszen azt az életet élhette, amit akart.
Hefner állítólag szokott beszélni a
fennmaradó évekről
, de nem úgy, mint egy átlagember, aki be akarja fejezni a dolgait, lezárni az ügyeit, aki még aggódik és törekszik erre-arra. Az ő egyetlen célja, hogy semmi ne változzon már:azt akarom, hogy az életem olyan maradjon, mint amilyen most.
Ráadásul két Guinness-rekord már így, életében is őrzi az emlékét: az egyik azért jár neki, mert ő a leghosszabb ideig pozícióban maradt főszerkesztő (a Playboy 1953. decemberi megjelenése óta, idén lesz tehát a hatvanadik évforduló), illetve ő rendelkezik a világ legbrutálisabb fényképalbum-gyűjteményével, 2643 darab van belőle, amivel még Elvis Presley tetemes fotóhalmait is túlszárnyalja, és szó szerint dokumentálva van bennük Hefner szinte minden napja - ráadásul egyetlen hű fotós felel mindezért, Steve Martinez, aki huszonkét éve főállásban archiválja a nyuszik főnökének eseménygazdag életét. Hefner pedig hetente egyszer leül, és ugyanazzal az írógéppel megírja a képaláírásokat a fotókhoz, amivel mindig is tette, hogy a betűk következetesen ugyanazok maradjanak.
Az időkapszula-jelleg egyébként egyebekben is megjelenik, nem tudjuk, tényleg csak nekünk hangzik-e ilyen kísértetiesen, de Hugh Hefner például nagyon kevés dolgot hajlandó megenni, és azok többsége is olyan étel, amit még édesanyja főzött neki, amikor még gyerek volt. Ám minden tökéletes emlékrutinja ellenére egyvalami képes kifogni rajta: a múltbéli nők számbavétele.
Mennyi nő?
Hefner emlékszik a hozzá képest gyakran unokakorú feleségeire (a legutóbbiról mi is írtunk itt), de ami köztük volt, a sok barátnő, nyuszilány és futókaland, ezeket már elsöpri egy túlcsorduló élet hurrikánja. Szóval hányan is voltak? A válasz így szól:
Egyáltalán hogy volna az lehetséges, hogy tudjam? Ezer felett, ez az egy biztos. Voltak olyan darabkái az életemnek, amikor házas voltam, és amikor házas voltam, sosem voltam csalárd. De mindig bepótoltam a lemaradást a köztes időben.
Hefner egyébként Crystal Harris, jelenlegi 29 éves felesége kapcsán megemlíti, hogy szerinte a "kor-izmus" ugyanolyan, mint a szexizmus vagy a rasszizmus. Majd koromfekete papucsában elcsattog egy ezüstkeretes fényképért, ami őt és újdonsült feleségét ábrázolja az esküvőn. Frakkot visel a képen, de még a kutyája is kis frakkot visel, a jelenet kapcsán pedig a cicik örök (bár öregedő) barátja megjegyzi:
Én alapvetően romantikus alkat vagyok... Mindig is az voltam.
A teljes írás itt olvasható.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
