"Langyos a sör
Ha nekünk így is jó, így is jó, így is jó"
(Zorán)
A közelmúltban jelent meg itt a Nyugaton egy írás, amely arról tájékoztatta a kedves olvasókat, hogy Tihanyban nyílt egy luxusstrand, amely meglehetősen borsos árakkal dolgozik. Hétvégenként 5 ezer forint a belépő, egy éttermi menü 9900, egy gazebo (bármit is jelentsen az) 40 ezer forinttól indul.
„Önöknél kiveri a biztosítékot egy 5 ezer forintos strandbelépő a Balatonnál?” – kérdezte a cikk címe, és a megszámlálhatatlan hozzászólás arra enged következtetni, hogy bizony sokaknál kiverte; másik csoportnál viszont maga a kérdés verte ki, mondván, miért is kellene kivernie.
A tihanyi strand igazságát én speciel nem az árakban, mert azok nemzetközi összehasonlításban egyáltalán nem kirívóak, hanem a szomorú hazai bérekben keresném, amelyek – a nagy kormányzati trombitaszó ellenére – még mindig olyannyira arcpirítóan alacsonyak, hogy arról nem is szívesen beszélünk külföldi ismerőseinknek.
Ez a szál, mármint a többség folyamatos pénzhiánya, hónapról hónapra élése, valamiért folyton elsikkad a közbeszédben, ami már csak azért is baj, mert ezzel együtt eltűnik a szem elől egy ennél sokkal fontosabb jelenség: hogy tudniillik végérvényesen kettészakadni látszik az ország.
Persze, eddig is szanaszét volt, de ami most jön, az minden eddiginél csúnyább és visszafordíthatatlanabb lesz.
És, kérném tisztelettel, nincs itt szó baloldalról vagy jobboldalról, már régen máshonnan fújnak a szelek.
Egyik oldalon, látjuk környezetünkben minden nap, annyi pénz halmozódik fel, hogy az már önmagában kezd el dolgozni, önmagát fialtatja, nem tud elfogyni, maximum a befektetések hatékonysága a megfontolás vagy a szerencse tárgya. Nem pénz, hanem döntés kérdése, hogy BMW vagy Audi, Bali vagy Orlando, hogy a gyerek Oxfordban vagy Genfben tanuljon-e. Nem könnyű kérdések, de a többségnek nem is kell megbirkóznia velük.
A körbe ugyan még talán be lehet kerülni tehetséggel, szorgalommal, tudással, de egyre nehezebben és egyre nagyobb kompromisszumokkal. Sokkal egyszerűbb és simább, ha az ember a magyar politikai berendezkedés felől nyitogatja a bűvös kaput, amelyhez a kulcsot leginkább a feltétlen lojalitás jelenti, no és az, hogy helyeseljük – vagy legalábbis benyeljük - ezt az érdektelenségre, információhiányra, primitív pr-kampányokra és gátlástalanságra épülő hatalmi rendszert, ami egyre távolabb kerül az egykori „polgári Magyarország” eszményétől és egyre jobban hasonlít távoli országok egzotikusan torz társadalmi berendezkedéseihez.
Ha valaki nem tud vagy nem akar a körön belülre kerülni, marad a napi taposómalom, évekre, egy életre, generációkra.
Igen, lehetséges, hogy jobban megy, mint öt vagy tíz éve. Lehetséges, hogy telik már egy sörre a hétvégén, hogy végre meg tudjuk tölteni a kosarunkat a Tescóban, sőt még az is lehet, hogy egy hét Horvátországra is futja. Igen, van olyan nézőpont, amely szerint meg kell becsülni mindezt, ennél csak rosszabb jöhetne, sör nélkül és kisebb tescós kosárral, nem is beszélve a migránsokról, akik – ha nem vagyunk résen – idejönnek és akkor jaj lesz nekünk.
Közben pedig szép lassan bezáródnak körülöttünk a kapuk, azok a kapuk, amelyek korábban, ha szűken is, de nyitva voltak. Tessék csak körülnézni az állami szférában, és megnevezni azokat a tulajdonságokat, amikkel manapság egy felsővezetőnek rendelkeznie kell. Na ugye.
De menjünk tovább.
A rendszerváltás után általában elég volt egy jó ötlet és egy jó adag bátorság ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, hogy aztán egyre nagyobb tőke és kreativitás kellett egy vállalkozás beindításához. Mára már politikai kapcsolatok nélkül szinte lehetetlen egy bizonyos méret fölé nőni, még azokon a területeken is (IT, vendéglátás stb.), amelyekről azt hisszük, semmi közük a politikához. Mert hamar kiderül, hogy van.
Ereszkednek a sorompók az oktatásban is. Ez az a terület, amelynek egyik legfőbb feladata lenne a társadalmi mobilitás elősegítése, hogy az ügyesek, okosak, tehetségesek – függetlenül a család anyagi helyzetétől – előrejussanak, így segítsenek önmagukon, a családon és az egész országon. A tanulás, taníttatás költségei – különösen Budapesten - azonban drámai módon megszaladtak, sok szerény körülmények között élő család anyagi lehetőségeivel köszönő viszonyban sincsenek, nem is beszélve azokról a külföldi intézményekről, amelyek csak a privilegizált rétegek számára elérhetőek, hogy az ott megszerzett tudás és kapcsolati háló tovább erősítse a privilégiumokat.
Hogy minden nem csak elvont elmélet, elég ránézni az ingatlanpiac alakulására.
A fővárosi ingatlanok egekbe emelkedő árai azt mutatják, hogy egy csoport szeretné elkölteni a pénzt, és jobb ötlet híján ingatlanokat vesz, viszont ezzel a másik – jóval nagyobb – csoport kiszorul a vásárlók piacáról, és előbb-utóbb bérlővé válik.
Ha a trend tovább folytatódik – és ennek jó esélye van -, szinte elkerülhetetlen, hogy gyorsan kialakul egy több ingatlannal rendelkező, vagyonos réteg, amely abból él, hogy vagyonos, míg a többieknek egy életen át kínlódnak: a szerencsésebbek egy végtelenbe húzódó, gúzsba kötő lakáskölcsönnel, a kevésbé szerencsések egy anyagilag megnyomorító bérleti díjjal: aztán vagy jut abba a tescós kosárba, vagy nem.
És ez a szépen kettéhasadt társadalom pont annyira fog hasonlítani a távoli, egzotikus államok társadalmára, mint ahogy a politika csírájában már megteszi.
És a legszebb az egészben, hogy mi erre rábólintunk, a szabadstrandon csendesen kortyolva a langyos sört.
