Szerencsére hiába kémleltük az eget egész este, a gyülekező felhők odább álltak, és így egyelőre megmenekültünk a Lamantin fesztivál vissza-visszatérő rémétől, a vihartól és az esőtől. Volt helyette blues rendesen, közönség is bőven, nem csak a sátorban, hanem a Főtéren is. Nagyon sokan hallgatták a koncerteket a sátor környékén.
Nem érteni, érezni kell
Azért bent sem volt hiány emberekből, igaz, mint ahogyan mindig, a közönség jó részét az improvizációs tábor hallgatói tették ki, felismerhetőek a magukkal cipelt hangszerekről és a tábor hivatalos pólójáról. Is.
A blues-nap valahogyan mindig fokozott várakozásokat gerjeszt e sorok írójában, hiszen minden hozzá kötődő sztereotípia ellenére könnyebben emészthető, mint akár a klasszikus, akár a modern jazz. Sokkal több benne az érzelem, a bluest nem megérteni, hanem érezni kell.
És hiába mondják sokan, hogy igazi bluest csak sokat szenvedett feketék tudnak játszani. Valóban, az ő népzenéjük volt valamikor, de szenvedés, negatív élmény kijutott bőven másoknak is, főként az egykori vasfüggöny rosszabbik oldalán. Talán ezért is van, hogy a magyar és lengyel blues-zenészek (a jazz-muzsikusokkal együtt) elismertek, és olykor méltó partnerei a műfaj őshazájában nevelkedett zenészeknek.
Az élő bizonyíték
Most azért nem volt ilyen nemzetköziség, az első zenekar, a Muddy Shoes magyar csapat volt. Élén Fekete Jenővel, aki igazi elkötelezett alakja a bluesnak, láttuk őt már többször, különféle formációkban. A műfaj autentikusabb részét képviselik, basszusgitár helyett például bőgő szól, szintetizátor helyett zongora.
Látható lendülettel, élvezettel vágtak a dologba, és néhol már a jazzre hajazó improvizációkkal, ritmusképletekkel vágtak át a klasszikus blues elég szigorú tematikáján. Méltó felvezetés volt, az biztos.
Következett a holland Hans Theessink, élő bizonyítékaként a blues-zal szembeni sztereotípiák tarthatatlanságára. Olyan 6-7 évvel ezelőtt járt nálunk szólóban Ian Segal, ír bluesgitáros, aki akkor egyszál gitárral és énekkel nyűgözte le a közönséget. Segal világsztárnak számít, és azt kell írnom, hogy Theessink nem marad el tőle.
Furcsának tűnő életöröm
A gitáros, énekes, szájharmonikás Theessink country és a blues határán mozgó, elementáris erejű és magával ragadó előadásmódja a szombathelyi sátorban is megtette hatását. Főleg, amikor ismertebb dallamokat vett elő, köztük pld. Muddy Waters feldolgozásokat. Miközben azon töprengtünk, hogyan bír ilyen hosszú ideig ilyen magas hőfokon égni, a közönség teljesen a hatása alá került. Eléggé nehezen sikerült távoznia a színpadról, pedig az este igazi sztárja még hátra volt.
A Sugar Blue (Cukorkék) persze művésznév. James Whiting néven született 1949-ben Harlemben, a felvett művésznév az angol nyelvterületen kiváló asszociációkra ad lehetőséget, főleg, ha valaki a blues műfajában tevékenykedik. Ez az ötletesség, vagányság életművében is játszik, amellett, hogy közreműködött a blues legnagyobb alakjainak munkáiban, saját jogon is világhírre és rengeteg díjra, elismerésre tett szert.
Amiből szerda este az jött le, hogy egy rendkívül tudatos, a bluesban kicsit furcsának tűnő életörömöt sugárzó, abszolút profi előadóról van szó. Néha kicsit rockos, néha jazzes, néha a funkyra hajazó számok, és – minő véletlen – ő is hozzányúlt Muddy Waters munkáihoz.
Fricska a szenvedésnek
Valami olyan érzés jött le a színpadról, amire talán a valamikor kopott hegedűkkel, bendzsóval a tábortűz mellett bluest alakítgató feketebőrű ösztönzenészek is csettintettek volna. Mert lehet, hogy az ember sorsa a szenvedés, de ha ennek fricskát mutat, akkor nevetségessé is teszi. És jól ki is röhögi, ahogyan tette ezt Sugar Blue is az este.
Igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg a méltó zenésztársakat, akik külön-külön is megérdemelnének némi elismerést. A szólógitáros Rico McFarland skót neve ellenére igazi gettólakónak tűnik, gitárjátékát sok jazz és blues zenész is megirigyelhetné. A dobos Pooky Styx feszesen, mégis könnyedén hozta az alapot, Damiano DellaTorre zonmgorajátékát pedig szívesen ajánlanám néhány olyan magyar zenésznek, akit megbolondít, ha ennyit billentyűt lát maga előtt.
A végére hagytam Ilaria Lantieri basszusgitáros. A láthatóan húszas éveiben járó, törékeny lánynál nagynak is tűnt a hathúros basszusgitár, de könnyedén megbirkózott a feladattal. És olyan színvonalú játékot mutatott be, amit csak kevesektől láttam eddig.
Szóval, nagyon jól indultak a főtéri jazzsátor programjai, ma este a Hammond orgona hangja varázsolhat el, és elmerülhetünk a fentebb említett lengyel jazz élvezetében is. A programért katt ide 
Lamantin: A szerencsés 13-as szám 2012. June 18. 18:11 .
