Lassan attól kell tartanunk, hogy rutinná válik a nyár eleji jazz-fesztivál. A közönség ingerküszöbe egyre emelkedik, már az igazi nagy nevek sem mozgatják meg őket igazán. Az utolsó nap délutánján, hiába kezdett fél óra csúszással a lengyel-amerikai Piotr Wojastik Quartet, alig néhányan lézengtek a sátorban. Abba meg jobb is, ha nem gondolunk bele, hányan nézték meg az improvizációs tábor hallgatóinak záró koncertjét, délután egy órától. Valószínűleg olyan lehetett, mint egy tehetségkutató, az indulók hallgatják és irigylik egymást�
A lengyel jazz dicsérete
Na mindegy, háborgásunk nem igazán hiteles, hiszen mi sem voltunk ott. A fél hétkor kezdődő koncerten viszont már igen, és meg kell vallanunk, bár kissé idegenkedünk a jazz klasszikusabb formájától, itten valami fantasztikusat láttunk, hallottunk. Kissé félve írtuk le, hogy klasszikusabb forma, mert a lengyel és amerikai zenészek belenyúltak rendesen a free-jazz stílus által végtelenné tágított határokba. A lengyel jazz különben is ottan van az élvonalban, igaz, lehet, hogy kissé elfogult e sorok írója, hiszen az első komolyabb koncert, amin volt szerencséje 15 évesen részt venni, az SBB nevéhez fűződik. Azóta járja lelkesen a jazz-rock bulikat�
De tényleg, Piotr Wojastik és társai valami olyat produkáltak, amihez kevés a meggyőző hangszertudás, az érzelmektől átitatott intonáció, a megkérdőjelezhetetlen rutin. Miközben a szerdai koncerten a sznobizmus eluralkodásán fanyalogtunk, szombat este a közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta a leheletfinom bőgőszólamokat, és a gerincünket bizsergető fúvós kitöréseket. Így érdemes csinálni a dolgot. És, ha még hozzátesszük, hogy a koncert után a pultnál a zenészekkel találkozva, és nekik gratulálva azt vettük észre, hogy ők akarják fizetni sörünket, be kell vallanunk, a lengyel jazz iránti rajongásunk csak fokozódott.
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel�
Mint ahogyan a brazilok iránti szimpátiánk is, amikor a dél-amerikai országból származó Airto Moreira ütőhangszeres kezdte egyszemélyes performance-át. Az esőerdőkben éreztük magunkat, amikor két darab csörgőjével, és eredeti énekhangjával jó negyedórán keresztül tartotta fogva leesett állú figyelmünket. Az egyik szervező közben próbálta csendre inteni a sörpult mellett zajongókat, de később már erre sem volt szükség, amikor az amerikai Tony Hymas billentyűs is beszállt a dologba, hang is benne rekedt a zajongókban. Bő másfél óra volt a jussunk, és közben komolyan elgondolkodtunk, minek is létezik ennyiféle hangszer a világon, amikor az ember megvan áldva az éneklés képességével.
Meg, persze a rögtönzésével, hiszen, mint megtudtuk, Airto egy olyan madársíppal csinált végig bő tízperces szólót, amit alig néhány perccel azelőtt a szervezőktől kapott ajándékba� Szóval, a jazz jövője felett fanyalgóknak ütős válasz volt a duó produkciója.
Elhamarkodott reinkarnáció
Annál lehangolóbb volt viszont az utolsó koncert, amit a Budapest Jazz Orchestra produkált. A big bandben volt vagy egy tucatnyi zenész, de fíling nem sok. Ha valaki emlékszik még a tévés táncdalfesztiválok állandó kísérőzenekarára, a Stúdió 11-re, annak nem nehéz ezek után hinnie a reinkarnációban. Lélektelen, unalmas előadás volt, nem is volt meglepő, hogy a közönség jó része lépett a távozás kellemes mezejére. Mi is, miközben sajnáltuk, hogy ilyen szájízzel kell elhagyni az idei fesztiválsátrat.
De a bulit még nem, hiszen jóval éjfél utána Lamantin klubban elkezdődött a szokásos jam session, azaz örömzene. És valóban az volt, a tábor hallgatói pótolták mindazt a lelkesedést, ami a nagyon profinak tartott és nevezett big bandből hiányzott.
Bónuszként pedig tekintsenek meg két videót a csütörtöki Lakatos-Snétberger-Vinaccia Trió előadásáról!
