Egy hirtelen előbukkanó ismeretlen harmadik, úgy fest, teli talppal beletaposott a sakktáblába, amin a két rajzfilmóriás, a Disney-Pixar házaspár és az Álomgyár (Dreamworks) hosszú évek óta sehová sem jutó csiki-csukit játszik.
Lizi és a Jeti (illetve, bocsánat, egy ideje Turbék-nap a szőrös monstrum becsületes neve…) nem hagyományos, és nem is a szokásos vattacukros-szirupos véget érő romantikus történetébe jó tanítványként az elődök összes cselét, mézesmadzagát és szemfényvesztését ügyesen belegyúrta Michael „Bully” Herbig. A Manitu bocskora és a Zűrhajó című, ugyancsak nevetőizmokat edző (és olykor bizony elképesztően fárasztó…) műalkotások minden őrültségre kapható ifjú rendezője mester ebben.
„Ennek a filmnek nincs vége – de vészkijárat van!”
Be kell vallanom, az első percben puhára voltam főzve. Az a csavartan agyatlan házirendet soroló lakájfigura, azzal az elképesztő mimikájával… A modern kispolgár archetípusa, pocakos, tokás, lógóképű, fanyalgó, orrszívó, kicsit undorító, kicsit szánalmas, kicsit jellemző… - mindent visz! Akárcsak a többi karakter. Az Istennel mórikáló nagggggyonlaza Bussy király, aki Ganxta Zoleen szocializálódott.A két idétlen vadász, akik angolul illedelmes urak, németül hülye tahók. A szerencsétlen jellemtelen (és hosszúnyelvű) lakáj, no meg a szorosan hozzá tartozni akaró, nem kicsit nimfomán anyacsászárnő… A kő- és jégarcú Belzebubus, akinek kiemelkedően isteni a mozaik-mimikája, mikor (egyfolytában) veszekszik az (érdekből) angyali énjével, és akinek leghőbb vágya a világ legdögösebb nőjén kívül egy vidám kacsamintás törlőrongy meg egy lábgomba-elleni kenőcs.
De azért a jeti se kutya – bár bundás.
Herbig szereplőin látszik, hogy az alkotók 3D-technikája kezdetlegesebb a nagyokénál. Van azonban bennük valami. Ezt a valamit a legfinomabb, legérzékenyebb mozgásprogram sem tudja, helyettesíteni. Ötletnek hívják. Vagy inkább ötlethegyeknek.
Tuti fogyókúrás recept!
De mi az ördögöt keres mindenki kedvenc hercegnője, a bámulatos (férfihangú) Sissy (magyarul Lizinek, németül kifejezőbben Lissynek hívják – de az azonosság egyébként is egyértelmű) egy Elvis-frizurás jetivel a Himalaya csúcsán? Hát pont azt, az ördögöt! De míg odáig eljutnak… Kész nevetőizom-(tor)túra!
A folyamatos hasrezegtetéstől, kedves hölgyeim, a 85 perces mozi végére legalább másfél kilónyi, izmosodással egybekötött karcsúsodás várható! Ha másodszor is megnézik, az már három kerek kiló! Micsoda? Hogy unalmas lehet? Dehogyis! Herbigék (és az ügyes magyar fordítók) egyetlen szóviccet, látványelemet, szituációs poént sem hagynak veszni, másodpercenként legalább három oka van göcögni a nagyéreműnek! Ennek, ugye, egyrészt a már említett fogyókúrás-nevetőizomlázas érzés a következménye, másrészt az, hogy a T. Delikvens ott a bordó kárpiton cirka két perc múltán erősen kezd a hebehurgya történetre koncentrálni, hogy végleg el ne veszítse a fonalat. A harmadik velejárója a fárasztóság… De hát a Monty Pyton utáni második generáció talán már genetikailag edzett…
Tizenhatot a karikába!
Csütörtökön, az Agora-Savaria Filmszínház premierjén hárman ültünk a kapitális vászon előtt. A történetet, ami ezzel az összetett mondattal kezdődik, kétfelé lehet kifuttatni. Az egyik variáció az, hogy micsoda világ, micsoda emberek, micsoda elidegenedés, mi lesz így a mozival?! Ezennel, amúgy ejnye-bejnye, látványosan megemlékeztem erről a szomorú és sokszor kárhoztatott tényről - íme. (Még szeptember 24-ig bájolog torzult férfi hangon a hercegnő, lehet javítani az arányt!) De a másik folytatás most izgalmasabb.
Rajtam kívül két kisgyerek majszolgatott popcornt a nézőtéren. Láthatóan egy kukkot sem értettek az egészből. Régóta nem igaz már, hogy a rajzfilm, az animációs műfaj a gyerekeknek szól! Ha jók a figurák, az szerencse, mert legalább azokat megszeretik. Ha van egy viszonylag egyszerű történeti szál, az is jó, mert könnyedén rá tudnak kapcsolódni. Az meg aztán főnyeremény, ha egy harsogva hahotázó felnőtt is akad mellettük, hiszen ebben a korban tanulják meg, hogy ha a nagyok nevetnek, akkor nevetni kell, ha a nagyok tapsolnak, akkor tapsolni kell, ha pedig azt kiabálják, hogy „monnyonle”, akkor kiabálni kell. Ilyen egyszerű az élet.
Ez a film nem gyerekeknek szól. Ahogy alapvetően a Madagaszkár, a Jégkorszak és a többi nagy előd sem. Ez a film azoknak szól, akik szeretik a fárasztó angol humort. Nekünk, magyaroknak meg aztán pláne szól - négyszer is megemlékeznek rólunk benne! Előkerül „Butapest”, és egészen nyilvánvalóvá válik, hogy a legigazánnagyonmenőbb cuccost is mi importáljuk: Lizi királynő majd’ bepisil örömében a pap előtt, amikor nászajándékként megkapja az eredeti… magyar… CSENGŐHANGOT!
To be continued…
Hogy mi lesz a folytatás? Valószínűleg egy jókora per, ha a tirolinadrágos hülyének bemutatott osztrákok nem értik a tréfát… De akárhogy lesz is, az biztos, hogy klasszikussá válik a pihentagyú humorzsákat kedvelők körében, mint a nagy mókamester trilógiájának harmadik része. Ő pedig törni kezdi azt az eredeti, német buksiját a következő opuszon.
De, könyörgöm, mi jöhet még ezután?!
