A felületes szemlélő azt hihette csütörtök este a Bartók Teremben, hogy nem telt meg a nézőtér, hiszen foghíjasak voltak a sorok, amikor Madaras Gergely karmester kijött a zenekar elé. A dirigens hamar eloszlatta a látszatot: olyan nagy volt az érdeklődés a nyitó koncert és a Szimfónia Bérlet iránt, hogy vele párhuzamosan egy Harmónia Bérletet is indítaniuk kellett a szervezőknek. Vagyis erős másfél házzal nyitottak a szimfonikusok.
Debussy Kis szvitje az idilli gyerekkort idézi fel: egyszerű, ismétlődő dallammotívumok, világos harmóniákkal, puha hangzással tűnik fel a gyerekkor. Nosztalgikus hangulat, gyermekkori álmok, képek rajzolódnak ki bennünk a zene hallatán. Ravel Lúdanyó meséi című darab tovább folytatja ezt az érzelemsort: rengeteg a szín, az érdekes hangzás, szokatlan hangszer.
Mindenki Rost Andreát várja a szünet után, de ezzel várnunk kell még, csak a Mahler G-dúr szimfónia vége felé jön ki a művésznő szinte angyali ruhában. Öröm hallgatni tiszta, fényes hangját a zenekar élén. Tipikus mahleri dallamok, harmóniák kerengenek, keveregnek a kompozícióban. Rengeteg a hangszer a színpadon, a harsona kivételével szinte minden instrument ott van: hárfa, basszusfagott, cseleszta is, sőt Bozsodi Lóránt egyenesen két hegedűt is hozott magával és felváltva játszott rajtuk. Viharszerűen keveregnek a dallamok, már az az érzésünk, hogy összeállnak egy egységes zenei képbe, de a drámai feszültség lassan feloldódik, kisimulnak a dallamívek. A mennyországba jutunk a zene sodrásával. És ahogy a szerzőtől megszoktuk, egyszer csak hirtelen érkezik a befejezés. Ez mindenkit felkészületlenül ér. Szinte zavarunkban kezdünk tapsolni, de aztán a tetszésnyilvánítás tudatos lesz, felerősödik, és vastapssá vastagodik. Megérdemelt vastapssá.
